Feel Invincible [Folyamatban]

[Sigyn] - 1. Az újonc

Nereza roncsolt mellvértjének rögzítését igyekeztem helyrehozni, hogy újra szorosan illeszkedjenek a vállnál a darabok. A legtöbb arénás küzdelme után komoly javításra szorult ez az elavult vértezet, de mit lehet tenni? Hozott anyagból dolgozunk. Elszakadt a kezemben az egyik szíj.

– Bocsi. Túlhúztam, de mindjárt megoldom – szabadkoztam Neznek, mire ő csak vállat vont.

Mögötte ültem. A fal mellett húzódó padka kemény volt, és kezdtek elgémberedni a tagjaim, legalább fél órája bíbelődtem a ruhával. Nereza, most is nyugodtan tűrte, hogy ennyit pepecselek a holmijával. Páncéljának hátlapja elnagyolt foltokban tükrözte vissza alakom homályos mását. Még a szinte felismerhetetlen árnyalatokból is kivettem, mennyire nyúzottnak, és megviseltnek tűnhetek. Minden hónappal egyre kimerültebbé váltam. Sosem tűrtem a kilátástalanságot, és a kiút, ami érkezésemkor még tiszta, éles fényként derengett lelki szemeim előtt, minden héttel egyre szürkült és halványodott. Ki akartam jutni a fogságból, bármit megtettem volna érte, és annyira szeretnek engem az égi istenek, hogy eddig minden igyekezetem csúfos kudarcba fulladt. Nereza, azon kevés rabok közé tartozott, aki mindvégig támogatták törekvéseimet, de gondosan ügyelt rá, hogy a realitás talaján tartson. Igen, ő egy kivételes nő. Tekintetemmel végig mértem hajlékony alkatát, kidolgozott izmait, amikkel gazellákat megszégyenítő kecseséggel mozgott. Bronzbarna bőrét helyenként ezüst, fekete tetoválás minta díszítette, a nagyja jobb karját borította. Egyszer mesélt róla, hogy minden vonás jelképez egy olyan akadályt, amivel sikerült megküzdenie. Mindennek spirituális jelentőségét nem igazán értettem, de úgy mesélte náluk ez így szokás. Ő a népe erejének, és képességeinek köszönhetően még most is olyan fitt, mint, mikor ide hurcolták. Pedig vagy tízszer több időt töltött a cella fogságában, mint én.

Elmélkedésemet a fogdán kívülről beszűrődő szövegelés szakította félbe. Valaki nagyban rizsázott az őröknek, és csakhamar nyílt az ajtó.

– Négyszázkilencven. Mehetsz. – Intett befelé a Kopasz. Így neveztük el az egyetlen tarkóig nyírt őrt.

– Négyszázkilencven? Az micsoda?

– A számod te ostoba – Egyetlen határozott mozdulattal lökte át az idegent a fogda bejáratán, és amint az újonc átbukott rajta a kapu kerete kéken villant fel.

Hoppá. Engedély nélküli fegyverviselés. Ebből még baja lesz.

– Újabb bentlakó kliens – súgtam Neznek, aki oda sem fordult, de biztosra vettem, hogy szeme sarkából ő is követi az eseményeket.

Legfrissebb fogolytársunk magas, szikár alkattal és tenyérbemászó képpel áldotta meg az ég, amihez tekintélyt parancsoló kisugárzás társult. Mozgása kifinomultnak, elegánsnak hatott megviselt állapota, és a körülmények ellenére is. Hollófekete tincsei zilált hullámokban keretezték vékony arcát, ami alól egyenesen kiviláglott világos bőre. Távolabbról is tisztán láttam, hogy a ruhája finom anyagból készült. Ráadásul éjfekete viseletét méregzöld mintákkal díszítették és arany fonallakkal hímezték.

Tuti valami előkelő családban nevelkedett a bolygón, ahonnan származott. E gondolatra egyből felpörögtek elmém fogaskerekei. Ide ritkán kerülnek „valakik". Annál több sütnivaló szorult a helyi rabszolgatartó népségbe, nem akarják romba dönteni jól fizető birodalmukat. Már pedig a hozzá hasonló ficsúrokat keresni is szokták, ha csak nem a sajátjai szabadultak meg tőle ilyen alávaló módon.

– Mit képzelsz, kivel beszélsz halandó? – csattant fel az új hús, de a Kopasz és két társa az útját állta.

– Egy pondróval – köpte vissza megvetően.