Feel Invincible [Folyamatban]

[Sigyn] - 8. Jövőm káprázata

Alkotói jegyzet:

Figyelem spoiler veszély. Ebben a fejezetben, lesz egy szakasz, amiben Sigyn jövőbeli események szemtanúja lesz, amik valóban megtörténnek majd a fanfictionben. Kérlek, ha nem szereted magadnak előre lelőni a "poént", akkor a *Spoiler* feliratnál lévő részt ugord át és folytasd az olvasást a *Spoiler vége* felirattól.

Köszönöm a megértést! :)

Mila

»» ----- ❈ ----- ««

– Min nevetsz? Ezt nem viccnek szántam – hallottam még utoljára tompán Loki távoli szavait, a lányok kuncogását, majd lassan minden elcsendesült.

Soha korábban nem éreztem magam annyira megkönnyebbültnek, mint abban a pillanatban. Mázsás súlyok gördültek le vállamról, és végre tökéletes békében éreztem magam a világgal. Minden eddig felgyülemlett félelmem, rettegésem, ami eddig sziklaként nyomta mellkasom, egyszeriben szertefoszlott, elillant. A lelkemet eddig fojtogató vészjósló előérzet megszűnt, és az ismeretlentől való rettegés, ami kővé zsugorodott gyomromban feloldódott. A tökéletes sötétség vette birtokba elmém és megnyugtatón ölelt megkínzott lelkemet, úgy éreztem az univerzum végtelen csodája magához szólít, és mikor már épp átadtam volna magam a teljes megsemmisülésnek valami fájdalmasan magával ragadott és kitaszított a valóságba. A sötétséget fény váltotta fel, hogy újra egy kínzón apró, és gyenge testbe zárva találjam magam. Furcsa érzés, amint fizikai testem súlyként nehezedett körém, miután egy pillanat erejéig átélhettem a lelkem áldásos súlytalanságát. Már nem az űrhajón ültem a többiek körében, meggyötört tagjaimat szorongatva.
Csodálkozón pillantottam körül az univerzum sötétjében, milliárdnyi csillag ragyogta be az űrt, míg én egy gigantikus méretű kőrisfa törzsén álltam, minek lombkoronájáig el se láttam, csak kinyúló ágaihoz volt szerencsém.

„Az pazar... most vagy Adger drogja ütött ki ennyire, vagy meghaltam, mert ilyen meredek dolgot még életemben nem álmodtam." Gondolataim úgy hullámoztak a térben, mintha valóban kimondtam volna a szavakat.

Alaposabban szemügyre vettem az ésszel felfoghatatlan méreteket öltő fát. A matuzsálem nem egyetlen törzsből állt, több apró fa kapaszkodott, csavarodott egymásba. Olyan hatalmasra nőtt, hogy csak testét körbe futni egy maraton lenne.

„Oké. Az űrben állok, egy hatalmas kőrisfán. Azért az otthoni parti drogok kevésbé parák."

Megengedtem magamnak egy szusszanásnyi időt, amíg csak a tájban gyönyörködöm. Az univerzum változatos csodái vettek körül, megannyi csillagköd színesítette az egybefüggő horizontot, a világ legszebb színeivel festve tele a sötét vásznat. Rémisztő távolságban ácsorogtam mindentől, minimum a halálfélelemnek kellett volna kerülgetnie, de az óriásfa nyugalmat árasztott magából, és a minket körülvevő lélegzetelállító látvány kárpótolt mindenért. Idővel hallani véltem a kőris nyikorgó hangjait. A törzsére hajtottam a fejem, hogy tisztábban hallhassam a hangját. Kezemmel gyengéden simítottam végig kérges testét, tenyerem alatt éreztem lüktetni az energiát, ami úgy áramlott odabent, mint halandó testemben a vér. Újra megnyikordult, épp úgy, mintha lélegezne. A mélyen húzódó gyökerek irányából vízcsobogását hallottam. A törzse szélére kúsztam, félve tekintve le. A távolság felfoghatatlan volt, és húzott mélység, ám olyasmi tárult elém, amiről azt hittem elképzelni se lennék képes. Nagyot dobbant a szívem. Egy egész világ terült el lábam alattam, egy bolygó, ami épp úgy festett, mint a Föld. A kőris ebből a világból nőtte ki magát, az égen felhők úsztak, alatta tengernyi víz és szárazföld váltotta egymást, egyik távoli szegletében vulkánok tomboltak, a másik végében a fagyott jégvilágon megcsillant a közeli Nap fénye, és szivárványt szült az égre. Ez afféle varázs világnak tűnt, de azt biztosan tudtam, hogy nem lehet a Föld. Felkeltem, hogy elinduljak a törzsön felfelé, biztosan a másik oldaláról is csodás a látvány. Úgy döntöttem körül járom hatalmas alakját, hogy felfedezzem a helyet, de valami megmozdította a fát. Roppanó reccsenő hangot hallatott odalentről. Lepillantva az összekapaszkodó törzsek közt, egy sárkánykígyó tekergőző alakját véltem kivenni. Sietve hajoltam előrébb, hogy tisztán láthassam a lényt. Elhűlve figyeltem a termetes testét, ami nagyobb volt bármi élőnél, amihez eddig szerencsém volt. Egészen közre fogta a fát, szinte rátekeredett, és míg figyeltem őt, úgy belevesztem a látványába, hogy rosszul lépve kiszaladt a fa lábam alól, de még épp elkaptam egy törzsből kitüremkedő a karomnál is vastagabb szálkát.