Feel Invincible [Folyamatban]

[Sigyn] - 9. Örvénylő érzések

Aktiváltam a fegyvert a lövéshez egyenesen a pasi képét célozva.

– Hé-hé, csak nyugalom! – két kezét maga elé emelte, hogy tisztán lássam, homlokán lévő sebből megindult a karmazsin színű vér. – Nyugi, nem akartalak megijeszteni.

– Megijeszteni?

– Minden oké, barátok között vagy... – rizsázott.

– Azt kétlem – a fegyver irányzékával egyenesen a pasi homlokát vettem célba, és ekkor nyílt a közelemben lévő ajtó. Magamban szitkozódtam, mikor még valaki a helyiségbe lépett, mert ezzel túlerőbe kerültek.

– Sigyn, tedd le a fegyvert! – Loki hangja utasító stílusa ellenére vidámnak tűnt, szinte kuncogott és mikor rápillantottam ő szélesen elmosolyodott, mint aki roppant mód élvezi a helyzetet.

– Látod, mondtam – bólogatott hevesen a srác is.

Gyanakvón pillantgattam egyikről a másikra. Mi van, ha ez egy csapda? Lokit alig két napja ismerem, bár nem tagadom, hatalmas kő esett le a szívemről, hogy épségben látom, mégis az ördög nem alszik, lehet megint fogoly vagyok, és csak véletlen ébredtem meg abban a gépben és most vissza akarnak dugni az üvegkalitkába. Kétkedő pillantásokkal hátráltam, hogy mindketten a látómezőmön belül álljanak, felkészülve a legrosszabbra és figyelve minden rezdülésüket engedtem le a fegyvert szépen lassan. Deaktiváltam a puskát, ami halk hangjátékkal kapcsolt ki. Pff... Előnytelenül hangos egy darab. Átnyújtottam a srácnak a stukit.

– Sajnálom... – tettem hozzá, és mivel nem vetették fejvesztve rám magukat, még zavartnak is éreztem magam, hogy kételkedtem a férfi szavaiban. Nem is tudom mire számítottam, ha még életben vagyok, nyilván nem akartak kinyírni, de még mindig nehezen bíztam meg az új arcokban, mióta elraboltak.

– Nyugi, megértem. Nem tudtad hol vagy – vont vállat a srác.

Míg visszaillesztette lőfegyverét a derékövére, alaposan végig mértem. Középmagas, átlagos testalkatú, jó erőben lévő, fehér férfi, kinek markáns arcvonásait, szőkésbarna szakáll és bajusz fedte. Széles, magas homlokát, párcentis hullámos fürtök keretezték, távol ülő szeme és fakózöld tekintete szemtelenül zsiványossá tették kisugárzását, míg hangsúlyos orra, íves ajkai igencsak jóképűvé varázsolták. A nagy bámészkodás közepette rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak bambulnom kéne, válaszolhatnék valamit.

– Kissé gyanakvó lettem az elmúlt hónapokban – vallottam be őszintén. Minek kerteljünk? Mikor már nem dübörgött bennem annyira a feszültség, kezdtem érezni milyen cidri van itt a hajón. Hirtelen nem is értettem, ők hogy-hogy nem fáznak?

– Megesik. Biztos durva lehetett, de légyszi' legközelebb ne vágj semmit a megmentődhöz, ha lehet.

Azt az önbizalmat! Köpni-nyelni nem tudtam, csak kamilláztam a srácra. Így rám hányni az információt, hát köszöntem szépen, honnan a halálból tudhattam volna fél perccel ezelőttig, hogy épp ő mentette meg a formás fenekem?

– Nos, köszönöm, hogy megmentettelek – hálálkodtam, nehogy már szó érje a ház elejét.

– Quill, a csókra gondol – vetette közbe Loki. Azt hittem rosszul hallok.

– A mire? – nyögtem ki akaratlanul. Magyarázatot várva szuggeráltam őket, de semmi reakció. Oké, nyugalom, Sig. Nem rángatod ki a srácot bőrruhájából, meg kéne hallgatnod előtte, mi is történt. De most komolyan! Amíg itt nagyban szunyókáltam, ez az alak szexuális inzultált? Miért is ne üssem meg? Mozdultam, hogy képen törlöm, mire egyből az arcomba tolta két tenyerét, hátha ezzel megvédheti a képét.