Feel Invincible [Folyamatban]

[Loki] - 11. Nornák erdeje

Zuhantam, húzott a mélység, göcsörtös, rücskös ujjaival nem eresztett. Mikor földet értem úgy éreztem, mintha a sűrű, sötét rengeteg tartana fogva. Bűzös, mocsaras talajba süppedtem, ami megpróbálta elnyelni, magába szívni testem. A nehéz súlyos massza alig engedett moccanni, ám valahogyan mégis sikerült mozdulni. Megragadtam a fa gyökereit és mászni kezdtem. Karommal húztam magamat ágról-ágra előre, hogy kikecmereghessek a susnyás mélyéről. Csatakosan, szutykosan, csapzottan és alaposan megizzadva másztam ki a hatalmas fa gyökerei alól, ami csaknem egészben elnyelt engem.

– Mi a Hél?!

Mérgesen próbáltam lesöpörni magamról a szennyet, ami rám tapadt a mocsaras aljzatból, persze abszolút feleslegesen. Tisztán éreztem, hogy a posványos latyak egészen a legkellemetlenebb helyekre is bejutott. Yggdrasil a legszentebb fa mind közül, gyönyörű és mágikus, naná! De senki nem kíván megmártózni a gyökerei alatt duzzadó lápban. Undorító! Pufogásomat éles női kacaj zavarta meg. Verdandi úgy mulatott rajtam, mintha sose látott volna szórakoztatóbb műsort.

– Piszkosul sivár lehet itt az élet, ha még ezt is mókásnak találod! – förmedtem rá.

– Ó, nem kell aggódnod, roppant fess vagy... egy disznóólhoz – nevetett tovább.

A bennem lüktető feszültség széles és bűbájos mosolyt varázsolt arcomra. Mindössze egyetlen hangos nyelvcsettintésbe sűrítettem minden haragomat, mielőtt folytattam:
– Minek köszönhetem, hogy így megalázol?

– Megalázónak találod, hogy találkoznunk kell?

– Azt koránt sem. De belefúlni Yggdrasil emésztő pöcegödrébe, meglehetősen kimeríti e fogalmat.

– Kapod, ami jár. Csalók és hazugok istene.

Megfordult és elfordulva tőlem útnak indult, mintha lezártnak tekintené az ügyet. Ha nem követtem volna talán végleg magamra is hagy idelent. A gazos berekben alig bírtam tartani a lépést csendes mezítelen lépteivel. Verdandi olyan légiesen és könnyeden vonult, mintha lebegne, nekem meg bizonyára szándékosan állta utamat az összes ág meg bokor, ami az utamba tévedt. Megesküdtem volna rá, hogy az egyik gyökér akarattal kapaszkodott belém. Kevésen múlt, hogy nem törtem a nyakamat! A patakhoz közeledve végre megállt, alig értem utol. Hosszan meredt a vízre, kezével lágy mozdulatokat tett, mintha varázsolna, míg nem egy röpke percre megpillantottam egy fekete fonalat ujjai között, ami épp olyan gyorsan illant el, ahogy feltűnt szemem előtt. Mindig is érdekelt, mikkel is babrál a kezével minduntalan, mit nem láthatok. Az életünk valóban olyan, akár egy fonál?
Lassú léptekkel osontam hozzá közelebb, ám ő ekkor újra elindult. Lágyan sétált a partmentén, figyeltem igéző alakját, törtfehér színű leheltvékony ruháját, ami hosszan omlott le a földig, az anyag vége bele kapaszkodott az elszáradt virágokba. Aranybarna hullámai egész a derekáig ereszkedtek, arca hosszan ívelt mégis igézően bujának hatott. Verdandi soha nem öregszik, egy pillanatot sem. Mindörökre ebben az ellenálhatatlanul vonzó testben ragadt, micsoda hihetetlen áldás ez a számára. Bár a természete is ilyen vonzó lenne. Úgy közelítettem meg, hogy lássa érkezésemet, reménykedtem benne, hogy megpuhíthatom még.

– Ugyan, kérlek! Több száz éve történt. Nem felejthetnénk el?
Rám pillantott. Olyan megvetéssel mért végig, ahogy mindenki, akiket butaságuk okán könnyedén átejtettem.

– Nem, amíg tartozol nekem, Loki.

– Hisz én nyertem!

– Mert csaltál!

– Ugyan már, még kölyök voltam. Nem hányhatod a szememre, hogy magamnak akartam a tőrt.

– Mistilteinn nem csak egy tőr! – dobbant egy nagyot, kikelve magából. Hű, igazán nem gondoltam, hogy ilyen patáliát csap miatta. – Úgy intézted, hogy Angvary nyerje meg a párbajt, és te kicsaltad tőle a fegyvert, nekem pedig egy gyatra utánzatot adtál. Mindezek után volt képed rúnákat idézni, hogy a segítségünket kérd?