Feel Invincible [Folyamatban]

[Sigyn] - 11. A szörnyeteg

Míg az őrzők, és korábbi cellatársaim, egymást hergelve ötleteltek még a továbbiakról, én leléptem és csendben meghúztam magam a kryoszobában, Loki mellett. Itt még mindig rémes hideg uralkodott, ezért az űrruhámat hőmegtartó funkcióra állítottam, mert bizony, ez a menő űrlény cucc még ilyet is tud, Adger mutatta. A melegen tartott göncben, máris kellemesebb élmény volt a jégveremben kuporogni. A hely elképesztően apró méretei miatt a négy gépet épphogy csak be tudták passzírozni a szekrénypultok közé. Letelepedtem az egyikre, amiről jól láthattam Loki alakját. Ott feküdt a gépben tökéletes mozdulatlanságban, épp úgy, ahogy befektettük. Látszólag nem romlott az állapota, ami megnyugtatott, mégis csak arra tudtam gondolni; mi lesz, ha nem jövünk rá a betegsége okára? Mit teszünk, ha többé már nem tér magához? És a pokolba is, miért frusztrál ez engem egyáltalán? Miért rémiszt meg a gondolat, hogy talán meghalhat? Talán mert a szemem láttára történik. Mert itt vagyok, mégsem tehetek ellene? Egy rejtély ez a pasi, és valójában semmit sem tudok róla. Oké, de. Azt tudom, hogy rémesen vonzó a titokzatos kisugárzása, a pimasz mosolya, fellengzős szarkazmusába bújtatott rejtőzködése. A szemtelen humorát is pokolian csípem, meg azt a lehengerlő kisugárzását, ami tánc közben bukkant elő igazán. Fuh, piszkosul jól mozgott és vezetett. No, itt álljunk meg. Az ég szerelmére! Loki, talán élet és halál közt lebeg én meg azon agyalok, hogy miért is kedvelem ennyire? Szeretném, hogy túlélje, ez nem is kérdés, ehhez nem kell ok. De nem csak ennyiről van szó. Segíteni akarok rajta valahogy. Tennem kell valamit, hogy felépüljön, mert ő... ő is kihúzott a bajból.

Sorra ugrottak be az elmúlt napok sűrű eseményei.

Mikor Egat felhergelt Loki ott termett a semmiből, és megállított, mielőtt mindent elszúrtam volna. Menekülés alatt is támogatott. Például mikor ott volt az a förtelmes madár. Tuti nem mászok fel rá, ha nem ránt magával, fel se értem volna a dokkoló szintre, ha ő nincs ott. Az utolsó pár száz méteren Loki tartotta fel a katonákat, ő húzott be az űrhajóba. Sokkal tartozom neki. Ekkor beugrott valami. Valami fontos, amiről úgy éreztem, hogy talán köze lehet a jelenlegi helyzethez. Mikor Kha'i-al a kiutat kerestük és Lokiba botlottunk ő azt mondta: „Komolyan érted jöttem. Meg. A holmimért." Pontosan ezt mondta. Miért volt olyan fontos a felszerelése? Még most tisztán látom magam előtt, milyen kétségbe esett képet vágott. Kiderült, nincs meg az erszénye és már akkor is tudtam, hogy valami fontos dolgot veszített el. Vajon gyógyszert keresett valójában? Ah... Sötétben tapogatódzom.

Kimerülten döntöttem hátam a terem falának.

Közös cél hajtott minket? Igen. Segített feljutnom a hajóra? Naná. De már nem vagyunk foglyok. Ha magunk mögött hagyjuk a Milánot mindenki mehet a maga útján. Ezért Lokinak már semmi oka nem maradt mellém állni. Ma mégis megtette. Mikor Kha'i épp rajtam köszörülte a nyelvét, így végül ő került kereszttűzbe. Kölcsönös lenne? Talán valamiért ő is épp úgy kedvel engem, mint én őt? Vagy egyszerűen csak érdekből teszi? De mit nyújthatnék én egy istenségnek? Nem hinném, hogy ki akar használni.

A következő pillanatban nyílt az ajtó, Judyt kukkantott be rajta.

– Nem zavarlak?

– Dehogyis. Bújj beljebb.

Mikor mellém sétált odébb csusszantam, hogy lehuppanhasson mellém. Lassan foglalt helyet. Finom lágy mozdulatokkal, szinte óvatosan.

– Már, én sem bírtam hallgatni, amiket odabent mondtak – szólt halkan, mintha csak attól félne Loki meghallhatja.

– Csak ötletekkel dobálóztak, de ne aggódj. Nem engedem, hogy bármi őrültségre vetemedjenek – simítottam végig a hátán, hogy megnyugtassam.