All that matters is you,Baby! -Cameron Dallas Fanfiction

56.

Ott álltam mint aki szellemet látott, elsápadtam. Nem hittem a fülemnek. Jobban mondva nem akartam hinni neki. Hogy kérdezhet ilyet. Hogy teheti ezt velem azok után amiken átmentem miatta. Épp most haragítottam magamra a családom erre Ő nem biztos abban,hogy velem szeretne lenni.

-Válaszolhatnál!-töri meg a csendet. A kissé lekezelő hangnemtől még jobban fel szökik a pulzusom, hisz Cameron nem az a fajta ember volt aki így beszél egy nővel.

-Menj el.-ejtem ki halkan, neki háttal, csukott szemekkel. Magam sem tudom miért küldtem el, csak annyit tudtam, egyedül akarok lenni.

-Tessék?-kérdez vissza. Felemelt hangjából érződik egy kis düh amit nem bánok.  -Mégis mi az, hogy menjek el?-háborodik fel mire hitetlenkedve fel nevetek miközben felé fordulok.

-Ha te nem vagy teljesen biztos abban, hogy velem akarsz lenni, akkor nekem nincs több mondanivalóm számodra!-fonom össze magam előtt a kezeimet mire most az Ő szemei kerekednek ki azonban mielőtt megszólalna közbevágok.

-Mégis mit vártál? Szó nélkül hagyom majd amit tett velem? Pokollá tette az életem utóbbi fél évét, hogy várhatod el tőlem azt, hogy úgy viselkedjek mintha semmi nem történt volna?  Lehet rólad lepereg ez az egész de én marhára unom, hogy mindenki hülyének néz!-kezeimmel magam előtt mutagatok csak, hogy eltereljem a figyelmet a könnyes szemeimtől. Ebből is elegem van. Nem akarok már többé ezért sírni. 

-Ez nem csak rólad szól! Ugyan úgy benne vagyok én is! Engem drogozott be az idióta mostohatestvéred, azt hiszed én annyira élveztem? Az egész családom úgy nézett rám mintha egy szörnyeteg lennék amég meg nem tudták az igazságot! Mindez meg sem történt volna, ha normálisan viselkednétek egymással nem pedig úgy mint két óvodás! Nem én akartam ennek a piti játéknak a főszereplője lenni!-kezd el kiabálni velem. Fizikai fájdalmat érzek a szavai hallatán ami emlékeztet azokra a borzalmas hónapokra.

-Oh, csak nem az én hibám?-kacagok fel kínomban mire a kezei ökölbe szorulnak. Ismerem már annyira, hogy tudjam nagyon ideges. Talán egyszer láttam így , mikor Eliot meg akart ütni.  Ismét szólásra nyitja a száját azonban azonnal becsukja amikor meghallja a számból elhangzott mondatot. -Menj el,Cameron!-mutatok az ajtó felé elcsukló hangon, köszönhetően a hatalmas gombóc baj ami a torkomban van. Alig tudom visszafogni a sírást de a végsőkig próbálom magam tartani.

Meglepetten pislog rám, mindketten tudjuk nem fog elmenni. Azonban amit ezután tesz lesokkol.
Dühösen csapja lábához a kezét majd miközben megfordul óriásit vág a nappali falába mire összerezzenek. Elhagyja pár csúnya szó a száját majd sarkon fordul és az ajtó felé indul. Lépek egyet utána azonban földbe gyökerezik a lábam. Elakadt lélegzettel nézem ahogy ki rántja maga előtt az ajtót majd féloldalasan visszafordulva csak annyit mond : -Meg fogod bánni!-tudom, hogy nem fenyegetésnek, inkább jóslatnak szánta amit én már akkor tudtam mikor kiejtettem a számon.
Nem megyek utána, nem csinálok semmit azon kívül, hogy utat engedek a könnyeimnek,miközben a földre csúszok. Mindketten tudjuk, hogy ezt kulturáltan is meg lehetett volna beszélni ha nem vagyunk mindketten ilyen makacsak.

Teljes erőmből vágom a magassarkú cipőmet a szemben levő falhoz aminek le is törik a sarka.
Hogy lehettem ilyen hülye, hogy azt hittem a kapcsolatunk tökéletes lehet ? Azt hittem folytathatjuk tovább onnan ahol abbahagytuk de nem. Mivan ha sosem lesz könnyebb, jobb? Mivan ha ez egy jel, hogy nekünk együtt sem kéne lennünk.

Hosszú órákon át feküdtem az ágyamban halkan pityeregve, miközben a kedvenc sorozatomat néztem ami most a legkevésbé sem kötött le. Folyton a telefonomat lestem hátha ír vagy hív de semmi. Többször is elérhető volt azonban egyszer sem keresett amit először szomorúan fogadtam aztán inkább dühített. Ha Ő nem keres énsem fogom.
Sierra írt egy üzenetet azonban nem volt erőm elmesélni neki a történteket így csak annyit válaszoltam, hogy majd elmesélem.