Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

1. Fejezet

Ismered azt az érzést, amikor nincs egyetlen egy élő rokonod sem, akiben feltétel nélkül megbízhatnál? Amikor teljesen magadra vagy utalva, mert az ég világon senkit sem érdekel, élsz-e vagy halsz?
Hát én ismerem. Nyomorult egy érzés. Viszont az utcai élet sok mindenre megtanított, többek között az életben maradásra, a talpraesettségre, de legfőképpen arra, hogy nem bízhatsz meg senkiben, mert egyszer az lehet a veszted.

Lassan már 8 éve élem így a mindennapjaimat. Életem első 10 évét az édesanyámmal töltöttem. Apámat egyáltalán nem ismertem, hiszen még a születésem előtt faképnél hagyta anyámat, amint kiderült, hogy várandós velem. Igaz, mindig is szerény körülmények között éltünk, de anyám szeretete mindenért kárpótolt.
Rengeteget voltunk együtt, nevettünk, játszottunk, mindenhová magával vitt. Minden pontosan olyan volt, mint ahogyan az egy átlagos gyerek életében megszokottnak számított. Azonban egy nap alatt minden megváltozott. Azon a napon fordulóponthoz ért az életem. Éppen az iskolából jöttem haza, amikor megpillantottam az utca sarkáról, hogy a házunk teljes egészében lángokban áll. Amint észbe kaptam, rohantam, ahogyan csak a lábaim bírták, annak reményében, hogy még képes leszek valahogyan segíteni, de már késő volt. Az egész otthonunk szénné égett... Benne az édesanyámmal együtt.
Mai napig nem tudom, hogyan történhetett mindez. Talán csak egy baleset volt, vagy valaki szándékosan gyújtotta ránk a házat. Ez soha nem derült ki. Viszont egy valami mélyen bennem maradt, amit soha az életben nem fogok tudni elfelejteni... Anyám sikolya. A halálával bennem is meghalt valami. Ő volt az egyetlen támaszom, az egyetlen, aki szeretett és gondoskodott rólam.

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Utcára kerültem, mivel nem volt senki, aki gondoskodott volna rólam. Teljesen egyedül maradtam. Piszkos voltam, nem volt hol aludnom, és éheztem is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem is lenne szabad élnem, hiszen úgy sincs rám szüksége senkinek. Nem egyszer kerültem a halál közelébe a kimerültség és az éhezés miatt. Nem volt más választásom, a lopás volt az egyetlen lehetőségem az életben maradáshoz.
Néha-néha akadt egy-két rendes ember, akik időnként megszántak egy kis étellel, vagy ruhával, de összességében a lopkodásnak köszönhetően maradtam életben. Eleinte sokszor rajtakaptak és volt, hogy elég keményen el is vertek miatta, de ahogyan nőtt a tapasztalatom, úgy váltam én is egyre ügyesebbé. Az egyik ilyen alkalommal volt szerencsém összetalálkozni Will-el, és a testvérével, Nath-el, akik hasonló helyzetben voltak, mint én. Rövid időn belül barátokká váltunk és kialakult köztünk egyfajta testvéri kötelék, amit soha senki nem szakíthatott szét közöttünk. Csakis a másikért éltünk és bármi történt, mindig együtt maradtunk.
Sok mindent tanultunk egymástól, többek között az önvédelmet és a különböző késekkel, illetve önvédelmi eszközökkel való bánást. Akadt néha-néha olyan alkalom, amikor a hasonlóan az utcán lézengő kisebb bűnbandatagok segítettek nekünk ebben, így gyorsabban tanulhattunk, valamint rövidebb idő alatt válhattunk mi hárman a környék legközismertebb gengsztereivé.

~~

Éjfél van. Itt Trost-ban éjszaka is csak úgy nyüzsögnek az utcák az árusoktól, és a különféle kereskedőktől. A napokban sikerült kihallgatnunk egy beszélgetést, miszerint pontban éjfélkor egy pénzzel és különféle egyéb cuccokkal telepakolt kamion érkezik a központba, amit egyenesen a katonaságtól küldtek. Természetesen azonnal kaptunk is az alkalmon és kieszeltünk egy tervet, hogy hogyan tudnánk a legészrevehetetlenebbül kispájzolni ezt a dugig rakott fémbádogot.

-Hope, a célpont közeledik a megbeszélt hely felé. Indulhatunk.-suttogta az adó vevőbe Will, miközben intett a kezével, hogy lássam is. Míg ő egy fa mögé rejtőzött el, addig én egy szemeteskuka mögött húztam meg magam.