Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

38. Fejezet

Levi

Másnap reggel már hajnali 5 órakor készülődésnek kezdtem,csak azért,hogy a mellettem békésen alvó Hope biztosan ne ébredjen fel,mielőtt elhagynám a lakást. A lehető leggyorsabban megpróbáltam minden egyes olyan dolgot elpakolni,amikre úgy éreztem,hogy szükségem lesz,mint például kötszerek,fertőtlenítő,a derekamra pedig felcsatoltam egy pisztolytartót is,hiszen soha sem lehet tudni,hogy mikor kerül sor éles ütközetekre,főleg hogy a nagybátyámmal,Kenny Ackermannal állok szemben. Fél órán belül sikerült végeznem mindennel. Néhány percnyi vacillálást követően végül úgy döntöttem,hogy a telefonomat nem fogom magammal vinni,hiszen valószínűleg ahova mennem kell,ott nem lesz se térerő,sem pedig wifi,ráadásul még csak véletlenül sem szeretném,hogy lenyomozható legyek bárki számára,ugyanis nem szeretném,ha Hope,vagy bárki a rendőrség köreiből a nyomomba eredne,ezáltal kockára téve nem csak a saját életét,de ennek az egész ügynek a sikerességét is. A szobaajtóból még egyszer utoljára visszapillantottam a szinte már gyermeki ártatlanságot sugárzó Hopera,és abban a pillanatban valami miatt úgy éreztem,hogy muszáj vagyok még egyszer megérinteni,hiszen egyáltalán nem biztos,hogy lesz rá még egyszer alkalmam. Így hát egy lemondó sóhajtást követően leguggoltam a kanapé mellé,hogy kényelmesen hozzá tudjak férni arcához,majd egy lágy mosolyra húzva ajkaimat,tanulmányozni kezdtem rajta minden egyes apró kis részletet.

-Annyira gyönyörű vagy...Nem is értem hogyan lehet valaki ennyire szép és tökéletes,mint te.-kuncogtam el magam egy pillanatra.-Bár tudom,hogy a te szádból ilyen dolgokat soha nem fogok hallani,éppen ezért mondom ki helyetted én magam,hogy tisztában legyél azzal,hogy mennyire szerencsésnek érzem magam azért,amiért magam mellett tudhatlak.-söpörtem el néhány kósza hajtincset szemei elől,hogy tökéletes rálátást kaphassak egész arcára.-Hope,én...Bevallom,hogy most nagyon félek. Félek,amiért egyes egyedül kell ismét belevágnom ebbe az egészbe,hiszen ha csak visszagondolok a tegnapra,a hideg futkos a hátamon,és az is lehetséges,hogy ma már talán végeznem is kell magammal,vagy franc se tudja. Kennyből kiindulva igazából bármit el tudok képzelni.-ráncoltam össze dühösen szemöldökeimet nagybátyám arcának a gondolatára,de végül egy mély lélegzetvétel után sikerült lehiggadnom.-Viszont...Akár visszatérek hozzád,akár nem,azt tudnod kell,hogy mindig melletted leszek és mindig szeretni foglak. Küzdeni fogok a végsőkig azért,hogy visszatérjek hozzád,de néha sajnos az akarat nem elegendő,ha a tűréshatárunk szélén egyensúlyozunk.-gördült végig egy könnycsepp arcomon ezekre a gondolatokra,hogy talán soha többé nem tarthatom a karjaim között sem Hopeot,sem pedig Emilyt,de igyekeztem minél inkább tartani magamat,hogy ebből az egy könnycseppből nehogy egy egész folyónyit csöpögtessek az előttem fekvő arcára.-Tudom,hogy most nem hallod,amit mondok,de...Nagyon szeretlek,és az életemre esküszöm,hogy mindent meg fogok tenni azért,hogy végre ezt az ügyet lezárhassuk. Végezni fogok Kennyvel,nem számít,ha nekem is meg kell halnom. Végül is...Mind a ketten.-csuklott el a hangom egy pillanat erejéig.-Egyikőnk sem érdemli meg azt,hogy életben maradjunk. Túl sokat ártottunk már másoknak. Az egyetlen,amit mind a ketten megérdemlünk,az a halál,de ez még nem azt jelenti,hogy hagyni is fogom magam.-suttogtam teljes magabiztossággal,mintha csak arról szeretném meggyőzni nem csak Hopeot,de saját magamat is,hogy ez valóban így is lesz.-Na de mindegy is...Most már muszáj lesz elindulnom.-töröltem meg könny áztatta szemeimet,hogy az elködösült látásomat kitisztíthassam.-Nem vesztegethetek el egy percet sem. Tudod te is nagyon jól,hogy mennyire gyűlölök búcsúzkodni,és nagyon nem az erősségem ez,de...-hajoltam vészesen közel arcához,de olyannyira,hogy ajkait csupán egyetlen centi választotta el az enyémektől.-Vigyázz nagyon a kislányunkra...Helyettem is. Szeresd bárkinél jobban,úgy,ahogyan engem szeretsz...Védelmezd őt mindentől,úgy,ahogyan én is megóvtalak,még akkor is,amikor egyáltalán nem volt szükséged rá.-döntöttem néhány pillanat erejéig fejemet mellkasára,ahol hallhattam egyenletes,nyugodt szívverését,ami az én lelkemnek is megnyugvással szolgált.-Hope...Ég veled...-suttogtam könnyes szemek közepette,és ismét csak igyekeznem kellett,hogy ne sírjam el magam. Még egyszer utoljára végigsimítottam Hope békét és nyugalmat sugárzó arcán,majd miután egy lágy csókot leheltem ajkaira,felálltam mellőle,és éppen arra készültem,hogy kilépjek a szobából,azonban hirtelen az ágy nyikorgásának hangja ütötte meg fülemet.