Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

22. Fejezet

Levi

"Tch,francba...Alig bírok megállni a lábaimon."-háborogtam magamban,miközben karjaimmal próbáltam megakadályozni,hogy az alattam fekvőre ne zuhanjak. Jó pár percnek el kellett telnie ahhoz,hogy azt mondhassam,hogy teljesen normalizálódott a légzésem,azonban miután ez bekövetkezett,az első dolgom az volt,hogy egy pillantást vessek Hopera. Arca nyugalmat sugárzott,ajkai résnyire el voltak nyílva. Első pillantásra úgy tűnt,mintha teljesen eszméleténél lenne,de minél tovább figyeltem,annál nyilvánvalóbbá vált számomra,hogy bizony nincs magánál.

"Talán túl messzire mentem?"

Egy kisebb fajta pánik uralkodott el rajtam mozdulatlan testét látva,de amint közelebb hajoltam ajkaihoz,hallhattam légzését,valamint láthattam,ahogyan mellkasa egyenletes tempóban emelkedik és süllyed. Ez egy cseppnyi megnyugvással töltött el,ami abban mutatkozott meg,hogy egy halvány mosolyra húztam ajkaimat és végigsimítottam selymesen puha haján. Miután óvatosan kihúzódtam belőle,felvettem eldobált ruháimat,Hope-ot pedig megpróbáltam a lehető legóvatosabban felemelni az asztalról,hogy még véletlenül se ébredjen fel,majd menyasszony pózban felvittem a hálószobánkba,ahol ráhelyeztem az ágyra,majd alaposan be is takargattam.

"Tch,mint egy kölyök...Az én kölyköm."-gondoltam magamban,ahogyan végignéztem kissé elnyílt ajkain,és már-már gyermeki ártatlanságot sugárzó arcán. -Ugyanaz a kölyök vagy,mint 3 évvel ezelőtt. Ugyanaz a makacs,önfejű,kezelhetetlen szaros,mint amikor megismertelek. Akivel egyszerűen nem lehetett szót érteni,mert ha valamit a fejébe vett,azt végig is csinálta. Tch,nevetséges.-mosolyodtam el reménytelenül.-De...Felnőttél. Nem csak életkorban,nem csak testileg,hanem szellemileg is. Valamiért büszkeséget érzek emiatt,hiszen javarészt nekem is köszönhető ez,és talán én voltam az,aki betöltötte az életedben azt a bizonyos apa szerepet,te pedig tényleg olyan voltál számomra,mint egy lurkó... És egy kissé még mindig az vagy,hiszen kötelességemnek érzem,hogy vigyázzak rád és megóvjalak mindentől. Azonban van valami,ami gyökeres változást hozott mindkettőnk életébe...Az érzéseink egymás iránt...Furcsa,ugye? Annyira gyorsan történt minden,hogy már csak azon kaptuk magunkat,hogy belecsöppentünk ebbe az egészbe. 2 elveszett lélek,akiknek a szívében sötétségen és magányon kívűl semmi nincs. Akik már rég elfeledték,hogy mi is az a szeretet és törődés. És most pedig az én...A mi gyermekünket várod. Hihetetlen,igaz? Nekem még most sem sikerült teljesen felfognom ezt az egészet. Soha nem volt dolgom gyerekkel,semmi tapasztalatom nincs benne,de semmi miatt nem kell aggódnod. Ahogyan ígértem,meg fogok tenni minden tőlem telhetőt,hogy jó szülő módjára szeretetben nőjön fel a gyermekünk.-helyeztem óvatosan tenyeremet a mellettem fekvő hasára,majd óvatosan végigsimítottam rajta.-Bármire képes lennék ezért. Soha nem szeretném,hogy akár csak egy pillanatig is át kelljen élnie azt,amin nekünk keresztül kellett mennünk.
Hope én...Bármire készen állok,ha a biztonságotokról van szó. Hozzon bármit is a holnap,én mindig mellettetek leszek és szeretni foglak titeket,amíg csak élek.-amint mondandóm végéhez értem,egy lágy csókot helyeztem ajkaira,majd homlokomat az övének támasztottam.
-Hogy vagy képes ezt kihozni belőlem?-húztam elégedett mosolyra ajkaimat,miközben kézfejemmel végigsimítottam arcán. Felálltam,és az ajtóból még egy utolsó pillantást vetettem Hopera,majd óvatosan bezártam azt magam mögött és a konyhába vettem az irányt,hogy helyrehozzam a káoszt,ami a helységben uralkodott. Alaposan letöröltem a konyhapultot és az asztalt,majd felsöpörtem és felmostam. Miután ezekkel elkészültem,eszembe jutott,hogy a kajakészítés félben maradt ezért azzal folytattam. Nem vagyok valami nagy szakács,de azért panaszkodni sem panaszkodhatok,hiszen a konyhában nagyjából otthon voltam,tekintve,hogy az életem nagy részében egyedül éltem,muszáj volt megtanulnom főzni már gyerekkoromban.