Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

27. Fejezet

Másnap reggel amikor felébredtem,Levi már nem volt mellettem. Egy ásítást követően felültem fekvő helyzetemből,majd éppen készültem volna kimászni az ágyból,azonban a szobaajtó hirtelen kinyílt,amin Levi lépett be,kezében 2 bögre teával. Nem szólt egy szót sem,csupán átnyújtotta nekem a forró italt,majd leült az ágy szélére és kortyolgatni kezdte sajátját.

Nem tudtam,hogy mit mondhatnék neki ezek után,hiszen tegnap már mindent elmondtam,ami kikívánkozott belőlem. Fogalmam sem volt,hogy egyáltalán emlékszik-e a tegnapra,de az biztos,hogy ha kell,elmondom neki az egészet újra,az elejétől a végéig. Az eddig kezemben tartott bögrét letettem az éjjeli szekrényre,majd a mellettem ülőre pillantottam.

-Levi...Beszélnünk kellene.-mondtam hezitálva,miközben lepillantottam ölemre.-Nézd én sajnálom...Sajnálom az egészet. Hidd el,hogy...-nem hagyta,hogy befejezzem,hiszen amint belekezdhettem volna a magyarázkodásba,belém fojtotta a szót,mégpedig úgy,hogy tarkómnál keresztül magához húzott és szorosan karjaiba zárt.

-Nem, te ne haragudj rám. Sajnálom,hogy tegnap olyan idiótán viselkedtem és hogy emiatt aggódnod kellett miattam...Ahogyan azt is,hogy "olyan" dolgokat feltételeztem rólad. Tudom,hogy soha nem lennél képes szándékosan ártani bárkinek is,főleg nem a gyermekünknek. Nem is értem,hogyan gondolhattam ilyen dolgokra...

-Mi? Te meg miről beszélsz?-szöktek könnyek szemeimbe.-Te...Komolyan azt gondoltad rólam,hogy...Képes lennék...Ártani a gyermekünknek? Ennyire... Ennyire elvetemültnek nézel?-néztem szemeibe hitetlenül,miközben hagytam,hogy könnyeim végigfolyjanak arcomon.

-Sajnálom...-sütötte le szemeit bűnbánóan.

-...Na jó,hagyjuk ezt inkább.-töröltem le könnyeimet szipogva,miközben megpróbáltam kiverni fejemből az előbb hallottakat. Igazából maximálisan meg tudtam érteni,hiszen tényleg úgy viselkedtem vele tegnap este,mint aki bárkit képes lenne megölni és az is megfordult a fejemben,hogy mennyire gyűlölöm mindkettejüket és magamat is,de ezt egy percig sem gondoltam komolyan,csupán az adott szituáció hozta ki belőlem ezeket az érzéseket. Valójában csak magamra és az alaptalan bizalmatlanságomra haragszok. Magamnak és az indulataimnak köszönhetem,hogy ezt feltételezte rólam.

-Levi,kérdezhetek valamit?-fordultam felé komoly arckifejezéssel.

-Igen.-válaszolta kifejezéstelen arccal.

-...Bízol bennem?-fogtam közre arcát kezeimmel,miközben mélyen szemeibe néztem.-Bízol a szerelmemben,az érzéseimben,a szavaimban?...Elhiszed azt,hogy teljes szívemből szeretlek titeket? Elhiszed,hogy bármire képes lennék értetek?-kérdeztem tanácstalanul,és amint megpillantottam Levi elgondolkodott arcát,valamint acélkék íriszeit,amivel igyekezett minél inkább kerülni enyéimet,egy pillanat erejéig eluralkodott rajtam a félelem és a csalódottság. Szinte már csak egy hajszál választott el attól,hogy újra sírni kezdjek,azonban a következő pillanatban homlokát az enyémnek támasztotta és úgy nézett mélyen barna íriszeimbe.

-Hope...Pont benned ne bíznék,akinek hála az életem újra értelmet nyert?-tette fel kérdését mosolyogva,nekem pedig egyszeriben teljesen elkerekedtek szemeim a meglepettségtől.

-Levi...-suttogtam meghatódva.

-Hope...Nagyon szeretlek. Te vagy az,akiben a legjobban megbízok. Az életemet is képes lennék a kezedbe adni. Tehát a válaszom igen. Bízom benned.-mondta,hangjában pedig őszinteséget érzékeltem.

-Levi...-szipogtam.-Én is szeretlek téged. De...Ígérj meg nekem valamit...-töröltem meg könnyes szemeimet.

-Kérj,amit csak szeretnél.-simított végig arcomon,majd fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.