Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

32. Fejezet

Hope

"Hol vagyok?...Mi ez a hatalmas fényesség,amitől nem látok semmit?...Miért érzek melegséget?...Várjunk csak...Mintha...Nevetést hallanék...Mintha már hallottam volna ezelőtt ezt a hangot...De honnan ilyen ismerős ez nekem?"

Miután szemeim kezdtek hozzászokni a vakító fényességhez,alaposabban körbenézhettem a számomra ismeretlen helyen,ami már nem is tűnt annyira ismeretlenek.

"De hiszen...Ez a mi kertünk és a mi házunk,ahol gyerekkoromban laktam...Hogy kerülök én ide?"

Úgy döntöttem,hogy bentebb merészkedek,ezért lassan,kimért léptekkel elkezdtem felfedezni azokat a helységeket,amik számomra az otthont jelentették. A konyha,a szobám,édesanyám szobája..Minden pontosan ugyanúgy nézett ki,ahogyan én azt az emlékeimben megőriztem. Ujjaimmal végigsimítottam azon a konyhapulton,amin minden egyes délután,a suliból hazajövet tanultam,miközben édesanyám a vacsorát főzte. Mindig is imádtam a közelében lenni,és figyelni,ahogyan a konyhában sürög-forog. Nem sokkal később pedig megpillantottam az egyik széken elhelyezett kötényét,amit minden egyes alkalommal magára kötött,amikor itthon volt. Szorosan magamhoz öleltem az említett ruhadarabot,és amint megéreztem rajta azt a tipikus anya illatot,a szívemet azon nyomban elöntötte a melegség,ami miatt egyre több és több emlék jutott az eszembe. Azonban még mielőtt alaposabban közbenézhettem volna a lakásban,a hátam mögül ismét meghallottam egy ismerős hangot,ami rögtön arra késztetett engem,hogy kövessem. Nem is tudom,hogy mennyi ideig szaladtam a hangok után,csupán arra eszméltem fel,hogy egy rétre kerültem. A nap szikrázóan ragyogott,a nyári szellő pedig lágyan fújdogált,bele-belekapva hajtincseimbe. Olyan volt ez az egész,mintha a mennyországba csöppentem volna.

-Hope!

"Ki az?"

-Hope!

"Ki szólít engem?"

-Hope!

"Miért érzem azt,hogy ezelőtt már máskor is hallottam ezt a hangot?"

Amint ismét hátra fordultam,szembetaláltam magam egy homályos alakkal,akinek az arcából semmit az ég világon nem láthattam. Azonban ahogyan egyre közelebb került hozzám,a képe kezdett egyre jobban kitisztulni.

-Hope!-tárta ki felém karjait a nálam kb.fél fejjel magasabb női alak. Egy kis tétovázást követően lassan elkezdtem felé sétálni,és amikor már csak néhány méter választott el tőle,hirtelen teljesen kitisztult a kép,aminek köszönhetően immáron egyértelművé vált számomra,hogy az előttem álló,engem hívogató nő nem más,mint az anyukám. Amint megláttam meghatódott arcát,szemeimet azon nyomban ellepték a könnyeim,és mindenféle gondolkodás nélkül ugrottam nyakába,miközben hangos zokogásba kezdtem.

-Hope,kislányom!...Annyira hiányoztál.

-Te is nekem anya...Ha tudnád,hogy most mennyire örülök annak,hogy láthatlak.

-Tudom drágám...De sajnos nem maradhatsz sokáig itt. Vissza kell menned a saját világodba,ahol már annyira várnak téged.

-Anya...Hogy érted ezt? Akkor ezek szerint...Én meghaltam?

-Nem te butus,nem haltál meg. Ezt az egészet most csak álmodod.

-Álmodom? Akkor ezek szerint...

-Igen,ez csupán mind a képzeletedben játszódik le,de ettől függetlenül amiket most mondani fogok neked,azokat valóban így gondolom...Kincsem,tudom,hogy megszámlálhatatlan fájdalmas és átsírt éjszakát okoztam számodra. Tudom,hogy túlságosan korán kellett,hogy magadra hagyjalak,de mindig figyeltelek téged. Mindig ott voltam melletted,és vigyáztam rád. De most már tényleg el kell,hogy engedjem a kezedet. Még nem jött el az idő,hogy újra találkozzunk egymással...És ez még egy darabig így is lesz,hiszen...Addig még rengeteg feladat vár rád...Főleg most,hogy életet adtál a ki csöppségednek...Az én drága unokámnak,akinek most mindennél jobban szüksége van az anyukájára...Nem beszélve a te egyetlen Leviodról,aki már a lelkét is kisírta miattad.