Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

34. Fejezet

"Mennyire fontos számodra mások gyermekeinek az élete? Van annyira fontos,mint a sajátodé?

Egy utolsó próba elé állítalak téged,Levi. A dobozban található tárgyak segítségével nyújtok számodra egy utolsó esélyt ahhoz,hogy megtalálj engem. De előre figyelmeztetlek,hogy ez nem lesz annyira egyszerű feladat,mint ahogyan azt most valószínűleg gondolod,de erre a feladatok elvégzése közben biztosan rá fogsz jönni. Ha tényleg képes vagy kockáztatni a saját és a körülötted lévők életét az én megölésemért,akkor itt az utolsó esélyed. Ragadd meg! Annyit még elárulok,hogy miközben ezt a levelet olvasod,egy újabb élet forog kockán. 5 napod van arra,hogy pontot tegyél ennek az ügynek a végére,máskülönben...Viselned kell a következményeket. Vajon hány halálesetet bírna még el a lelkiismereted? Erre nagyon kíváncsi lennék,drága egyetlen unokaöcsém.

Az igazi játszma még csak most veszi kezdetét. Vajon melyikőnk fog győzni,te vagy én? Ne feledd,hogy az időd vészesen fogy,használj ki minden egyes másodpercet,amivel megajándékoztalak!

Sok szerencsét kölyök!"

Ott és abban a pillanatban,miközben olvastam a levelet és a szavak kezdtek eljutni a tudatomig,úgy éreztem,mintha valami rémálomba csöppentem volna. Az addigi felhőtlen boldogságom mintha nem is létezett volna,úgy vált semmivé,helyét pedig a nyomasztó félelem és aggodalom vette át.

-Levi...Ez...Ez...Most mihez kezdjünk?-kérdeztem remegő hangon,a sírást visszafojtva,miközben a mellettem állót kémleltem. Kezei remegtek,ahogyan a papírdarabot fogta,arckifejezése pedig döbbenetről árulkodott,ami számomra egyáltalán nem volt megnyugtató látvány.

-...Fogalmam...Sincs...-válaszolta ezt úgy,mintha még ő maga sem tudta volna kellőképpen realizálni a szituációt.

-Levi,ez a fickó...Arra próbált célozgatni,hogy ha nem fogsz sikerrel járni,akkor...Bántani fogja...Emilyt?-kérdeztem félve,ugyanis nagyon szerettem volna azt hinni,hogy csak én értettem valamit félre.-Ugye nem? Mondd,hogy ez nem igaz!-és el is jött az a pont,amikor utat engedtem könnyeimnek,amik megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Félelemtől átitatott hangon kezdtem el zokogni,miközben arra vártam,hogy Levi megnyugtasson a válaszával.

-Hope,nyugodj meg kérlek...

-Mégis hogy nyugodjak meg amikor egyértelműen erről van szó?!-kiabáltam hisztériásan,közben sírásom egyre csak fokozódott.-Én ezt már nem bírom tovább...Mégis mikor lesz már vége ennek az őrületnek? Mikor aludhatok végre úgy el,hogy ne kellene attól rettegnem,hogy bármelyik pillanatban véget vethet az életünknek? Mondd Levi! Mondd meg!-ütögettem szabadon lévő öklömmel Levi mellkasát. Ha Emily nem lett volna a karjaim közt,már biztos,hogy réges-régen a földre zuhantam volna a sokkhatástól.

-Hope,kincsem,nézz rám.-szorította meg erősen csuklómat,miközben arcomat a sajátjával szembe fordította,hogy szemeibe nézzek.-Megígértem neked,ugye? Megígértem,hogy minden rendben lesz. Azt hiszed,hogy megadnám neki azt az örömöt,amit a mi szenvedésünk okozna?...Teljesíteni fogom az összes feladatot,amiket kitalált. Nem érdekel,hogy mibe fog kerülni,de nem fogom hagyni,hogy akár neked,akár a kislányunknak,vagy bárki másnak baja essen,oké?-suttogta azon igyekezve,hogy megnyugtasson engem,viszont most valahogy képtelen voltam elhinni,hogy amit mond,az úgy is lesz.-Most viszont muszáj elmennem. Meg kell mutatnom Erwinnek ezt a csomagot. Ő majd biztosan segíteni fog kitalálni valamit.

Amint Levi kimondta azt,hogy mennie kell,a szívem mintha az eddigieknél csak még inkább összeszorult volna a fájdalomtól. Akaratlanul is elképzeltem,ahogyan a végső búcsúnál mondja ezeket a szavakat nekem,ami miatt újra zokogni kezdtem,testem pedig teljes egészében remegett a stressztől.