Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

25. Fejezet

Levi

"Láttam a szemében a gyűlöletet...Azt a mérhetetlen dühöt,amivel rám pillantott. Azt még elviselem,hogy rám haragszik...Azt még eltűröm,ha engem utál...De azt már nem,ha a gyermekünket is,aki az ég világon semmiről sem tehet...Képes volt azt mondani,hogy bárcsak meg sem születne...Vajon komolyan gondolta? Mi lesz akkor,ha megfordul a fejében,hogy elvetesse...? Abba belehalnék. Még egy ártatlan élet nem veszhet el az én hibámból... Itt hagyott...Elment...Lehet,hogy soha többé nem jön vissza...Ismét elveszítettem a családomat."

Amint Hope kilépett a lakásból,egyszerre éreztem megkönnyebbültséget,de ugyanakkor mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot. Nem bírtam magam türtőztetni,és bár nem vagyok egy gyakran síró típus,mégis,most úgy éreztem,hogy ez kell ahhoz,hogy le tudjak nyugodni. Kezeimet ökölbe szorítottam és ajkaimat beharapva hagytam,hogy lelkem vére végigfolyjon arcomon.

-Még csak végig sem hallgatott...Inkább Erennek hitt. Hiába...Hiába a kapcsolatunk...Hiába a szerelmünk...Még mindig nem bízik meg bennem eléggé...És ezek után soha nem is fog...-mondtam magam elé a sírástól akadozottan,majd dühömben belerúgtam a mellettem lévő kanapé oldalába.

-Bassza meg!-ordítottam el magam torkom szakadtából.

"Megfulladok...Bele fogok fulladni a magányba. Megbolondulok ettől a bezártságtól...Muszáj kiszellőztetnem a fejemet...Muszáj valahogy lehiggadnom.

A kabátomat,egy doboz cigit,és egy üveg whiskey-t a kezembe véve el is hagytam a lakást. A környék csendes,sötét,és nyugodt volt,pont annyira,amennyire este 10 órakor kell lennie. Pont erre volt szükségem jelenleg...Nem volt konkrét célom,ahová el szerettem volna jutni,csak sétáltam és sétáltam,közben nem számolva az elszívott cigaretták mennyiségét. Ez sem rám vallt. Én ha elszívtam akár csak egyetlen szál cigarettát is,arra nagyon nyomós okom volt. Csak akkor dohányoztam,amikor tényleg szükségét éreztem. Éppen emiatt van az,hogy amikor mások meglátják körülöttem a nikotinfüstöt,elfogja őket az aggódás és érdeklődni kezdenek irántam,vagy éppen az ellenkezője:Jó messzire elkerülnek,mivel ilyenkor teljesen kiszámíthatatlanná válok,ami miatt félnek tőlem. Nos,jelen esetben inkább az utóbbi állt hozzám közelebb.

Nem is tudom,hogy mennyi ideje sétálhattam már,csak azt vettem észre,hogy egy kis parkszerűséghez értem. A közvilágításnak köszönhetően még így is tisztán láttam,hogy milyen gyönyörű környékre tévedtem. Helyet foglaltam a hozzám legközelebb lévő padon,majd felbontva alkoholos üvegemet,a számhoz emeltem és egy jó nagyot belekortyoltam a méregkeserű italba. Egy kissé elfintorodtam,de ez nem volt akadály ahhoz,hogy ezt a cselekedetemet újra és újra megismételjem egészen addig,amíg az üveg teljesen üres nem lett. Csupán felejteni akartam,és pont úgy,ahogyan a cigaretta felé,az alkohol felé is csak akkor nyúltam,amikor már kilátástalannak láttam a helyzetemet,és bár tudom,hogy ilyenkor nem ez lenne a megoldás,de hihetetlenül leamortizáltnak és gyengének éreztem magam jelenleg ahhoz,hogy helyesen tudjak dönteni és cselekedni.

Hanji

Amint kiléptem Erwin ajtaján,rögtön Levi lakása felé vettem az irányt. Mikor odaértem,rögtön becsengettem,de mivel nem nyitott senki sem ajtót,ezért kénytelen voltam a hátsó ajtón bemenni,hiszen csak ahhoz volt kulcsom. A lakás alsó szintjén fel volt kapcsolva a világítás,azonban az összes helység üres volt.

-Levi,Hope? Hanji vagyok! Van itt valaki?-kiabáltam hangosan de mivel semmi válasz nem érkezett,ezért abba is hagytam a próbálkozást. Ahogyan beléptem a nappaliba,feltűnt,hogy még csak a mobilját sem vitte magával egyikőjük sem,ráadásul Levi slusszkulcsa is a helyén van. Ez volt az a pont,amikor elöntött az aggódás és a pánik,hiszen rögtön a legrosszabbra kezdtem el gondolni.