Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

18. Fejezet

Miután Erennel elhagytuk a rendőrség épületét,egy darabig nem szóltunk egymáshoz,ami eleinte nem is zavart annyira,de 10 perc elteltével kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam,és természetesen nem csak ezért,hanem mert fogalmam sem volt,hogy hova tartunk éppen.

-Eren,most hova megyünk?-kérdeztem türelmetlenül,miközben mögötte pár lépéssel lemaradva követtem őt.

-Egy csendesebb környékre.-válaszolta,majd ismét beállt közénk a csend.

"Miért van erre szükség? Ha tényleg csak a nyomozással kapcsolatban akar velem beszélni,akkor azt miért nem lehet Levi előtt? Vagy ha tényleg csak rám tartozik,miért nem lehet elmenni mondjuk egy kávézóba?"

Annyira sikerült belemerülnöm a gondolataimba,hogy kis idő múlva azon kaptam magam,hogy kis híján az előttem álló hátának ütközök.

-Na,itt jó lesz.-fordult felém mosolyogva,miközben csípőre tette kezeit. A környék viszonylag szépnek és csöndesnek volt mondható,hiszen egy lélek sem volt jelenleg itt,mégis...Eléggé nyomasztó érzést keltett bennem ez a hatalmas csend,amit csak a madarak csicsergése,és a fák leveleinek összezördülése tört meg,amit a szél lágy süvítése okozott.

Eren helyet foglalt az egyik padon,majd egy kis tétovázás után, követve példáját,leültem mellé.

-Szeretem ezt a helyet. Már egészen kiskorom óta ide járok,amikor úgy érzem,hogy egy kis magányra van szükségem. Távol van mindentől és mindenkitől.-mondta,hangjából pedig tisztán hallani lehetett azt a nosztalgikus érzést,ami abban a pillanatban elfogta. Tekintete az égboltra terelődött,miközben a nap sugarai egy-egy fénycsíkban megvilágították kissé összeborzolt haját és türkiz szemeit,amik ebből a szögből most még tisztábbnak és még csillogóbbnak tűntek a megszokottnál. Arca nyugodtnak és békésnek tűnt,mégis úgy éreztem,hogy valamin nagyon rágódik. Ha nem éreztem volna magam ilyen kényelmetlenül,akkor biztos,hogy reagáltam volna valamit a mondandójára,de úgy,hogy legszívesebben otthon lettem volna,túl akartam esni minél előbb ezen a beszélgetésen,így figyelmen kívül hagyva mesélését,megpróbáltam egy kicsit megsürgetni.

-Szóval...Mit szerettél volna kérdezni?-fordultam felé kíváncsian,azonban látva,hogy egyáltalán nem figyel mondandómra,kezdtem egyre dühösebb lenni.

-Legtöbbször akkor kötöttem itt ki,amikor besokalltam Mikasa anyáskodásától. Még a mai napig sem tudta levetkõzni magáról ezt a viselkedést. Néha teljesen úgy kezel,mintha egy segítségre szoruló kiskölyök lennék,aki nem tudja megvédeni magát,és ezért úgy érzi,hogy neki kell megtennie helyettem.-nevette el magát erre a gondolatra.-Szerencsétlen Lópofa. Ha valamilyen csoda folytán összejönnének,biztos,hogy minden percben a nyomában lenne. De lehet,hogy akkor végre nem zaklatna engem többé...Össze kellene hoznunk őket.-gondolkodott el egy pillanatra,én pedig egyszerűen nem értettem,hogy miért nem tér végre a lényegre,amiért idehívott.

-Eren,kérlek. Nekem erre nincs időm. Nyögd ki végre,hogy mit akarsz,különben itt hagylak.-fordultam felé komoly arckifejezéssel,mire az övé is átváltott valami hasonlóba. Néhány másodpercig csak némán bámult maga elé,de aztán felém fordult és mélyen szemeimbe nézett.

-Miért vagy együtt a nyomozóval?-kérdezte kifejezéstelen arccal,hangjában pedig mintha a számonkérés és a hitetlenkedés keverékei domináltak volna.

Hirtelen fel sem fogtam,hogy mit kérdezett,annyira ledöbbentem. Idegesen kezdtem el tördelni ujjaimat,hiszen annyira kellemetlenül érintett ez a téma,hogy azt nem is lehet szavakba önteni. Nem tudtam,hogy mit kellene válaszolnom.