Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

30. Fejezet

Hope
4 hónappal később...

Nos,az elmúlt 4 hónap sokkal zűrzavarosabb volt,mint az egész eddigi életem. Azt hittem,hogy a terhességem miatt minden sokkal nyugisabb lesz körülöttem,és nem fognak olyan dolgok történni,amik felzaklathatnak,de mint utólag kiderült,rosszul gondoltam. Armin és Christa halála mindannyiunkat mélyen megrázta,főleg Erent és Mikasat,hiszen ők azok,akiket a legszorosabb kötelék fűzte Arminhoz,ráadásul szinte együtt nőttek fel. Olyanok voltak egymás számára,mint az édes testvérek,mindig mindenben támogatták és segítették egymást. Szörnyű belegondolni,hogy egy élet egy döntés miatt,egy szempillantás alatt odaveszhet...De emiatt a döntés miatt élhetnek még most is Levi-ék. Ha Armin és Christa nem azt választják,hogy feláldozzák magukat,akkor mindannyian odavesztek volna...

A rendőrségen a két fiatalhoz méltóan el is búcsúzott minden egyes beosztott és ott dolgozó,bátorságuk és önfeláldozásuk jeléül pedig kitüntetésben részesültek,ezen kívül pedig mindkettőjük neve felkerült a rendőrkapitányság épületére kihelyezett címerünkre,a szabadság szárnyaira,ahová csak azon beosztottak neve kerülhet fel,akik valami olyat tesznek,ami minden ember szemében példa értékű. Nyilván engem is hihetetlenül megráztak a történtek,hiszen mind a két személlyel szoros barátságban voltam,viszont az én fájdalmamat és gyászolásomat össze sem lehetett hasonlítani Annie-éval,aki örökre elvesztette a szerelmét...Nem is tudtam,hogy Eren,Mikasa és Annie közül ki szenvedhet a legjobban,de abban biztos vagyok,hogy Erent láttam a legtöbbet sírni és szomorkodni az elmúlt időszakban,akitől szinte minden egyes nap hallottam,ahogyan ökölbe szorított kezekkel,gyűlölettel teli tekintettel próbál minket meggyőzni arról,hogy bosszút fog állni minden egyes kioltott életért,és ha kell,magával viszi Kennyt a túlvilágra...

Az utóbbi 4 hónaphoz képest a mai nap viszonylag nyugodtan indult. Reggel felkeltünk,elmentünk bevásárolni,majd hazaérkezve Levi nekiállt a főzöcskézésnek,amit én izgatottan végig is néztem,és csak akkor szóltam bele a kibontakozásába,amikor valamit nem úgy csinált,ahogyan azt kellene. Miután megebédeltünk,a nappaliba lefeküdtünk egy kicsit tévét nézni,miközben arról beszélgettünk,hogy innentől kezdve konkrétan bármelyik pillanatban megszülethet a kisbabánk,hiszen a napokban beléptem a kilencedik hónapba. Egyúttal éreztem magamon izgatottságot,de ugyanakkor félelmet is,mert annyira gyorsan történtek a dolgok,hogy fel sem tudtam készülni lelkiekben arra,hogy a már jól megszokott életritmusunkból teljesen kilépjünk,és szülőkként,anyaként és apaként folytassuk tovább a teendőinket...

A nap további részében nem történt semmi izgalmas. Már teljesen beesteledett,és mind a ketten az ágyban feküdtünk,miközben szorosan hozzábújva Levihoz élveztem,ahogyan kezével pocakomat simogatja.

-Egyre erősebben rúgkapálózik...Már nagyon kint szeretne lenni.-kuncogtam el magam,ahogyan megéreztem,hogy ismét egy erősebbet rúgott bennem az aprócska lábaival.

-Valóban.-hunyta le szemeit Levi,ahogyan ő is megérezte a mozgolódást.-Ugyanolyan nyughatatlan,mint amilyen te is voltál gyerekkorodban.-folytatta kissé gúnyosan,miközben ajkait elhagyta egy aprócska mosoly.

-Szóval ezzel most arra akartál célozni,hogy mennyire idegesítő voltam régebben?-fordultam felé számonkérően,azonban a mosolyt képtelen voltam levakarni az arcomról.

-...Talán.-nevette el magát,mire megjátszott sértettséggel kissé meglöktem vállát.-De mindegy is...Az a fontos,hogy most itt vagy mellettem,és mindketten teljesen egészségesek vagytok.-nyomott egy lágy puszit homlokomra,amitől fülig elpirultam.