Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

20. Fejezet

Egy meleg kéz simogatására ébredtem. Ettől a kellemes,nyugalmat sugárzó érzéstől kedvem támadt volna újra mély álomba szenderülni,de amint az ágyam mellett ülő személy megpillantotta,hogy magamhoz tértem,azonnal felcsillantak a szemei a megkönnyebbültségtől. Egyik kezével végigsimított arcomon,míg a másikkal szorosan fogta a kezemet. Túlságosan kába voltam még ahhoz,hogy felfogjam a helyzetet,hiszen még csak arról sem volt fogalmam,hogy hol vagyok és mennyi ideig lehettem kiütve. A szemeimet csupán csak résnyire bírtam kinyitni,annyira irritálta a plafonra felszerelt lámpák erős fénye,hogy szinte már úgy éreztem,hogy menten megvakulok.

-Hope...-suttogta halkan.-Hogy érzed magad?-hallottam meg egy mély,de ugyanakkor lágynak nevezhető férfi hangot a jobb oldalam felől,aminek a tulajdonosa nem más volt,mint Levi. A szemem sarkából rápillantottam,majd ajkaim azonnal lágy mosolyra húzódtak,amint megláttam aggódó tekintetét,amivel arcomat fürkészte.

-Voltam már jobban is.-válaszoltam,miközben rendesen kinyitottam szemeimet,hogy körbenézhessek.-Mi történt? Hogy kerültem ide?-kérdeztem,amint tudatosult bennem,hogy egy kórházi szobában vagyok.

-Nem emlékszel? Miután Mikasa felhívott,hirtelen összeestél,aztán el is vesztetted az eszméleted.

-Valami rémlik.-mondtam kifejezéstelen arccal,majd felültem,jobb kezemmel pedig homlokomat kezdtem masszírozni,mivel egy kicsit még mindig szédültem.-És a többiekkel mi történt? Ugye jól vannak?-kérdeztem aggódóan,amint eszembe jutott néhány képkocka a nyomozásról,és közben éppen felállni készültem volna,de Levi visszanyomott az ágyba.

-Ne aggódj,mind jól vannak. Miután Erennel behoztunk,hazaküldtem őket.-válaszolta,én pedig éreztem,hogy az a bizonyos nehéz kő leesett a szívemről.-Nagyon ránk ijesztettél,ugye tudod?-húzódott hozzám közelebb,majd az arcomból elsöpört egy kósza hajtincset,ami a szemembe lógott.

-Sajnálom,hogy aggódnod kellett.-mondtam bűnbánóan.

-Ne butáskodj. A legfontosabb az,hogy nem történt komolyabb baj. De ettől függetlenül muszáj kideríteni,hogy mik ezek a rosszullétek mostanában,mert ez nem normális.-mondta gondterhelten,mire csak egyetértően bólintottam. Nem is kellett sokáig várnunk,ugyanis pár perc elteltével kopogtatás ütötte meg fülünket,majd az ajtón belépett egy fehér köpenyes,kb.az ötvenes évei közepén járó férfi.

-Nocsak,felébredtünk,felébredtünk?-kérdezte "játékosan."-Hogy érzed magad?-fordította komolyabbra a szót,azonban a hangja még így is eléggé vidámnak és kedvesnek tűnt.

-Köszönöm,már jobban vagyok,de egy kicsit még szédülök.

-Nos,az ájulásodat tekintve ez nem meglepő. Fel fogok írni valamilyen gyógyszert,de előtte mindenképpen meg kell,hogy vizsgáljalak,hogy egyáltalán kiderítsük a problémát.-mondta,miközben feltette szemüvegét,amit egészen idáig a mellkasán lévő zsebében tárolt.-Uram,lenne szíves kifáradni addig?-kérdezte udvariasan,miközben Levi felé fordult.

-Nem szeretném Hope-ot egyedül hagyni,úgyhogy bent maradok.-mondta határozottan,miközben közelebb húzódott hozzám.

-Kérem,legyen szíves kifáradni és a folyosón várakozni,mert addig nem kezdhetem el. Ígérem nem fog sokáig tartani.-mondta türelmesen az orvos.

-Levi,nem kell ennyire féltened. Én megleszek egyedül is. Tedd,amit mondtak.-próbáltam rá hatni,hiszen tudtam,hogy mennyire makacs tud lenni az ilyen helyzetekben.