Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

31. Fejezet

Levi

Miután Hopeot betolták a műtőbe,az első dolgom az volt,hogy felhívjam Hanjit,mivel úgy éreztem,hogy mindenképpen szükségem van valakire,aki mellettem áll ezekben a várakozással eltöltött hosszú órákban. Túlságosan izgultam és aggódtam ahhoz,hogy egyes egyedül végigüljem ezt a hosszú időt,muszáj volt valakihez szólnom,kiöntenem a lelkem és az érzéseimet,különben megbolondultam volna. Így hát telefonomat remegő kezeimbe véve,azonnal tárcsáztam említett barátom számát,aki néhány kicsöngés után fel is vette.

-Levi?-szólt bele álmos hangon.-Miért hívsz hajnali egykor?-kért számon egy ásítást elfojtva.

-Hanji,sürgősen szükségem van rád! Hopenál beindult a szülés,most vitték be a műtőbe,én meg azt se tudom,hogy hol áll a fejem. Kérlek gyere ide!-hadartam el mondandómat,amilyen gyorsan csak lehetett,és még én magam is meglepődtem azon,hogy ezúttal most én kérek segítséget mástól,nem pedig fordítva. Valószínűleg Hanji is eléggé megijedhetett a bepánikolt hangom hallatán,mivel néhány másodpercig síri csönd telepedett kettőnk közé.

-...Tessék?!-ordított bele a telefonba,amit azonnal eltartottam a fülemtől.-Na jó,semmi pánik. Nyugodj meg,azonnal indulok!

"Tch,ez a nőszemély...Mintha én ordítoznék a telefonba."

-Melyik kórházban vagytok?-fordította komolyra a szót,és lelki szemeim előtt láttam is,ahogyan szélsebesen kipattan az ágyából és öltözködni kezd.

-A francba,fogalmam sincs,hogy mi a neve.-csaptam homlokomra,miközben idegesen felsóhajtottam.-Abban,amelyik a legközelebb van a központhoz.

-...Ezzel nem segítettél valami sokat.-nevetett kínosan.-De mindegy,odatalálok valahogy. Addig is tereld el valahogy a gondolataidat. Sietek!-mondta,majd azon nyomban meg is szakította a vonalat.

Úgy döntöttem,hogy megfogadom Hanji tanácsát,és megpróbálom egy kicsit lenyugtatni magam,ezért elsétáltam a folyosó végén lévő kávéautomatához,ahol ki is választottam egy jó erős feketekávét egy cukorral,amit néhány másodperccel később már gőzölögve,egy műanyag pohárban tarthattam a kezeim között. Ahogyan belekortyoltam,azon nyomban elfintorodtam,és úgy dobtam ki az egészet egyenesen a kukába,ahogyan volt.

"Tch,nem elég,hogy szétvet az ideg,még egy nyamvadt kávét se ihatok meg anélkül,hogy elhányjam magam. A kórházakban csak a szart tudják az ember elé lökni? Ha nagyon szükségünk van rá,akkor úgysincs mit tenni,jó az nekünk úgy is,nem igaz? Hát kapjátok be."

Miután kidühöngtem magam,visszasétáltam a műtő elé,és fel-alá járkálással próbáltam meg elütni azt az időt,amíg végre Hanji megérkezik. Egy örökkévalóságnak tűnő negyed óra után meg is pillantottam a folyosó végén lévő bejárati ajtó felől rohanni az említett nőszemélyt,akinek haja kócos volt,szemei alatt pedig eléggé látványos karikák húzódtak a kialvatlanság miatt.

-Levi!-szólított meg,mire nem törődve azzal,hogy utálok Hopeon kívül mással ölelkezni,úgy szorítottam magamhoz nálam jóval magasabb testét,mintha csak az életem múlna rajta. Egy kissé meglepődött,de nem szólt semmit,csupán visszaölelt.

-Na mi a helyzet? Mesélj!-mondta kíváncsian,miután eltávolodtunk egymástól. Helyet foglaltunk két random székben,amik a legközelebb helyezkedtek el a műtő ajtajához,majd idegesen,nem figyelve arra,hogy valószínűleg teljesen összefüggéstelen mondatokkal,de elkezdtem mesélni Hanjinak az elmúlt másfél óra történéseit. Türelmesen és figyelmesen végighallgatta mondandómat. Egyszer sem szólt közbe,csupán hagyta,hogy kiadjam magamból az érzéseimet.