Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

13. Fejezet

Irritáló, szinte már-már vakító világosságra ébredtem fel. Szemeimet alig bírtam kinyitni az erős fényű lámpák miatt, amik a plafonra voltak fölszerelve. Az egész helyiséget betöltötte a tisztítószerek és a fertőtlenítő orrfacsaró szaga. Ahogyan körbenéztem a szobában, tudatosult bennem, hogy bizony nem otthon vagyok. A jobb karomba egy infúzió volt kötve, ebből pedig arra következtettem, hogy valószínűleg egy kórházban lehetek. Fel szerettem volna ülni az ágyamban, azonban a fejembe hasító éles fájdalom megakadályozott ebben, ezért jobbnak láttam inkább visszadőlni. Borzasztóan melegem volt, és éreztem, hogy az egész testem verejtékezik.

"Hogy kerültem ide? Miért vagyok kórházban? Mi történt velem?"-cikáztak át gondolataimban a megválaszolatlan kérdések.

Fáradtan hunytam le szemeimet, abban reménykedve, hogy így majd egy kis időre újra álomba tudok szenderülni, és nem kell elviselnem ezt a pocsék érzést és gyengeséget, ami az egész testemet hatalmába kerítette, azonban amint ezt megtettem, hirtelen megrohamozták gondolataimat a különböző emlékképek a vérben fekvő, halott barátaimról, és a gyilkos arcáról, valamint az erdőről, ahol Levi-t is sikerült majdnem örökre elveszítenem.
Szemeim könnybe lábadtak, arcomat pedig alkarommal próbáltam meg eltakarni a világ elől. Egyetlen árva hang sem jött ki a torkomon, némán sírtam, csupán a vállaim rázkódtak meg olykor-olykor.

Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mindenem, amim volt, -egyetlen emberi kéznek köszönhetően- örökre oda lett. Az utolsó 2 ember, akik a világot jelentették számomra... akik szabadságáért képes voltam feláldozni a sajátomat... halottak... Soha többé nem jönnek már vissza... És még csak elbúcsúzni sem tudtam tőlük.

Mérhetetlen ürességet éreztem a szívemben. Olyan volt, mintha kitöröltek volna belőlem minden pozitív érzelmet és csakis a negatívakat hagyták volna meg. A halálukkal bennem is meghalt valami...

"Miért nem én vesztem oda helyettük? Ezek után mégis mi értelme van a létezésemnek? Kiért éljek? Mi célból? Minden értelmét vesztette..."

Fel sem tűnt, hogy idő közben valaki résnyire benyitott a szobámba, majd amint megbizonyosodott arról, hogy ébren vagyok, be is lépett az ajtón.

-Kisasszony, minden rendben van?-lépett oda aggódóan ágyam mellé egy fiatal nővér.-Hogy érzi magát?-kérdezte kedvesen, miközben letett az ágyam melletti kis szekrényre néhány szem gyógyszert és egy pohár vizet.

Nem feleltem, még csak felé sem pillantottam, ehelyett hagytam, hogy egy újabb könnycsepp gördüljön végig arcomon.

-Kint a folyosón várakozik egy férfi, amióta csak behozták önt. Nagyon aggódik... Szeretné, hogy behívjam magához?-kérdezte türelmesen, mire egy pillanatra elgondolkodtam, majd végül bizonytalanul bólintottam egyet. A nővér ezt követően kiment, majd néhány másodperc elteltével az ajtó újra nyitódni kezdett, ezúttal viszont már egy számomra ismerős alak lépett be rajta. Nem néztem oda, viszont tisztában voltam vele, hogy Levi az. A jellegzetes auráját bárhol képes lettem volna felismerni.

Lassan, kimért mozdulatokkal sétált ágyam felé, majd mikor elért odáig, helyet foglalt az egyik széken. Amint megpillantotta az arcomra kiülő vörösséget, tenyerét homlokomra helyezte, mire enyhe borzongás futott végig testemen. Annyira jól esett hűvös érintése...

-Lázas vagy.-sóhajtott fel gondterhelten.

Nem néztem rá, még mindig magam elé bámulva, ugyanazt az egy pontot szuggeráltam. Pislogni is csak ritkán pislogtam. A szoba csendjét csupán a lélegzetvételeink töltötték be. Normál esetben kínosan éreztem volna magam, azonban ebben a helyzetben a csend mindennél beszédesebb volt kettőnk között. Tisztában voltam azzal, hogy most milyen nehéz helyzetben lehet ő is, hiszen... Ismertem már annyira, hogy tudjam: Magát okolja a történtekért. Hosszú percek után végül én voltam az, aki szólásra nyitotta a száját.