Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

12. Fejezet

Levi

-SEGÍTSÉG! VALAKI HÍVJON MENTŐT!-kiáltotta el magát kétségbeesetten egy idős férfi, amit meghallva azon nyomban a hang irányába kaptam a fejem, ennek következtében pedig tanúja lehettem annak, ahogyan egy fekete ruhás alak egy bekötözött szájú fiúval a kezében rohanni kezd a közeli erdő felé.

-Erwin, az a fickó a gyilkos! Te maradj itt és segíts az öregnek!-adtam ki az utasítást társamnak, nem foglalkozva azzal, hogy ő az én felettesem, nem pedig én az övé, majd meg sem várva válaszát, a férfi után iramodtam, azonban sajnos hamar kiderült, hogy sokkal gyorsabban tud nálam futni, hiszen hiába rohantam úgy, ahogyan csak a lábaim bírták, nem tudtam őt még azelőtt elkapni, hogy elérhette volna az erdőt, aminek következtében sikerült is szem elől tévesztenem őt. A feladás szóba se jöhetett egy ilyen helyzetben, hiszen jelenleg egy újabb emberi élet forgott kockán, ezért végül úgy döntöttem, hogy egyedül próbálom meg kézre keríteni a tettest, még ha ezzel saját magamat is kell veszélybe sodornom.
Lassan, megfontolt léptekkel kezdtem egyre bentebb haladni úgy, hogy fegyveremet szorosan magam előtt tartottam, miközben igyekeztem a lehető legalaposabban felmérni a terepet, azonban hirtelen a jobb oldalam felől egy fájdalmas üvöltés hangzott el, amiből könnyedén ki tudtam következtetni, hogy az üldözött személy valahol a közelben lehet.
Viszonylag elég sokáig futottam, aminek következtében egy idő után a kimerültség is kezdett egyre inkább úrrá lenni rajtam, olyannyira, hogy a következő pillanatban megbotlottam egy korhadt fának a tövében, és hasra estem, azonban amikor erőt vettem magamon ahhoz, hogy felálljak és tovább haladjak, horrorisztikus látvány tárult a szemeim elé. Ahogyan felpillantottam, az elrabolt fiú tekintetével néztem éppen farkasszemet, akinek feje le volt vágva, és a testétől néhány méterre helyezkedett el, a talaj azon része pedig, ahol a holtteste helyezkedett el, egy hatalmas vértócsában úszott, immáron ruháimmal együtt, azonban az igazi sokkhatást az jelentette, amikor rádöbbentem arra, hogy ki is valójában az áldozat.

"Nem lehet... Hiszen ez a kölyök... Hope egyik barátja... Én pedig... hagytam meghalni. Ígéretet tettem, hogy... nem fog semmi bajuk esni, és most mégis... Itt fekszik előttem... holtan..."

A harag, a megbánás, és a magam iránt érzett gyűlölet, ami abban a pillanatban uralma alá vette egész testemet, annyira elködösítette tudatomat, valamint megakadályozott abban, hogy racionális döntéseket tudjak hozni, hogy hirtelen teljes erőmből beleütöttem ököllel a hozzám legközelebb eső fa törzsébe, ami bár rohadtul fájt, abban a pillanatban egyáltalán nem tudott érdekelni.

"Miért kell mindig ugyanannak történnie? Miért nem vagyok képes megmenteni senkit? Csak egy szánalmas csődtömeg vagyok. Annyi ember halála szárad már így is a kezeimen. Hogy fogok így azoknak a szemébe nézni, akik tőlem várják el, hogy megtaláljam az elveszett szeretteiket? Hogy leszek képes ezt elmondani Hope-nak? A rohadt életbe!"

Abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, csak hogy egyszer, s mindenkorra végre kiadhassam magamból azt a hatalmas mértékű feszültséget, ami már hosszú ideje mérgezte a lelkemet, ez azonban annyira elvette a figyelmemet, hogy néhány másodpercre teljesen meg is feledkeztem arról, hogy a gyilkos valószínűleg még mindig a közelben ólálkodhat. Hirtelen meghallottam, hogy közvetlenül a hátam mögött megreccsent egy faág, én pedig a másodperc töredéke alatt fordultam meg, ahol szembetaláltam magam az elkövetővel. Időm sem volt rálőni, ugyanis szinte azonnal nekem rontott, aminek következtében sikerült kirúgnia a kezemből pisztolyomat, ami után újra támadásra készült, azonban annyi lélekjelenlétem még volt, hogy kitérjek előle, így a kezében lévő kés a mellkasom helyett az egyik szemközti fa törzsébe fúródott. Nem adtam neki annyi időt, hogy kihúzza onnan, hiszen azonnal rátámadtam, és behúztam neki egyet, amitől ugyan néhány másodpercre kibillent az egyensúlyából, ahhoz viszont nem sikerült elég erőt kifejtenem, hogy el is veszítse az eszméletét. Az volt a tervem, hogy sarokba szorítom, és úgy kapom el, ezért egyfolytában ütésekkel halmoztam el, így próbálva őt minél inkább legyengíteni, illetve elérni, hogy hátrálni kezdjen tőlem, viszont mindeközben az ő támadásaira is figyelnem kellett, ugyanis pontosan abban a pillanatban ütött, amikor úgy látta, hogy nem fogom tudni azokat kivédeni. Tökéletes időzítésének köszönhetően végül sikerült megragadnia engem nyakamnál keresztül, majd határozott mozdulatokkal elkezdett engem hátrafelé tolni, egészen addig, amíg hátamat erőteljesen hozzá nem vágta az egyik fa törzsének. A hirtelen érkező fájdalomtól egy visszafojtott nyögés hagyta el ajkaimat, azonban amint levegőt vettem volna, az előttem álló személy erőteljesen rászorított gégémre, amitől fuldokolni kezdtem. Ujjaimmal rámarkoltam csuklóira, és úgy próbáltam meg kezét lefejteni nyakamról. Hosszú másodpercekig küzdöttem ellene, azonban még mielőtt elroppanthatta volna csontomat, ezzel megfojtva engem, sikerült gyomorszájba térdelnem őt, amitől elengedett és hátrébb lépett. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva egy újabb rúgást szerettem volna bevinni neki, viszont mozdulatsorom közben valahogyan sikerült elkapnia a bokámat, és ezzel lerántania engem, én pedig földre érkezésem pillanatában bevágtam a fejem, amitől megszédültem, ami neki pont kapóra is jött, hiszen mielőtt még összeszedhettem volna magam, rámvetette magát és villámgyors mozdulatokkal előrántotta kabátzsebében pihenő pisztolyát, amit egyenesen a homlokomnak szegezett.