Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

15. Fejezet

Hope

-Bolond gyerek. Most meg miért sírsz?-tolt el egy kissé magától, hogy szemeimbe nézhessen.

-Azért... mert te úgysem fogsz. Helyetted sírok.-szipogtam, majd letörölve könnyeimet kézfejeimmel, eltávolodtam tőle.

-Kölyök, azt remélem tudod, hogy nem azért mondtam el ezeket a dolgokat, hogy sajnálj. Csupán tudatni szerettem volna veled, hogy nem kell egyedül cipelned, ezeket a terheket, hiszen ha más nem is, de én biztosan megértem, hogy min mész most keresztül. Úgyhogy ne merészelj még egy könnycseppet is ejteni miattam. Nem érdemlem meg,hogy te,vagy bárki más sírjon értem. Rendben?-mondta,majd ezúttal ő húzott magához egy ölelésre.

-Jó.-válaszoltam. Annyira kellemes és megnyugtató érzés volt az erős és védelmező karjai között lenni. Ilyenkor mindig sikerül elhitetnie velem,hogy nem érhet a világon semmi baj,mert biztonságban vagyok.

"Hogy tud ilyen nyugodtan beszélni ilyen szomorú dolgokról? Hogy bírja megállni,hogy ne sírja el magát? Hogy képes ennyire erős maradni? Vajon csak miattam ilyen,vagy... Ennyire...Ennyire hozzászokott volna a fájdalomhoz?"

-Ne haragudj...-mondtam hirtelen a semmiből.

-Hm?

-A múltkor...Bementem az engedélyed nélkül az egyik szobába.-ejtettem ki félve a szavakat a számon,miközben megszorítottam inge anyagát,mert attól féltem,hogy le fogja ezért szedni a fejemet a helyéről. Azonban semmi ehhez hasonló nem történt.

-Értem...-válaszolta pár másodperccel később.-Na és mit láttál ott?-kérdezte,miközben eltolt magától,hogy a szemeimbe nézhessen. Zavaromban félrepillantottam,és a padlót kezdtem el szuggerálni.

-Csak...Néhány fotót az...Édesanyádról,és a barátaidról,meg a...-itt bennem akadt a szó,ugyanis nem tudtam,hogy fel szabad-e hoznom ezt a témát.

-Meg? Kiről?-kérdezte,miközben közelebb hajolt arcomhoz,ami mondanom sem kell,még inkább zavarba hozott. Ilyenkor mindig úgy éreztem magam,mintha belelátna a gondolataimba és a lelkembe.

-Egy...Fiatal lányról,akivel együtt voltatok a fotón.-nyögtem ki végül zavaromban.

-Ohh,Petrára gondolsz,igaz?-pillantott ki az ablakon,arcán pedig most először átcsapott a fájdalom és a szomorúság.-Nos...Ez egy teljesen másik történet.-mondta,miközben az arcára erőltetett egy keserű mosolyt. Már csak a puszta látványától összeszorult a szívem. Elképzelni sem tudtam,hogy vajon ki lehetett az a lány és mi történhetett velük.

-Nem muszáj elmondanod,ha nem szeretnéd.-mondtam együttérzően,mire a mellettem ülő férfi csak megrázta a fejét,majd fájdalmasan sóhajtott egyet.

-Petra...A menyasszonyom volt. 25 voltam,amikor megismertem,ő pedig akkor volt 22 éves. A miénknél furcsább első találkozást el sem bírtam volna képzelni...-mosolyodott el erre az emlékre.

~~

Este 8 óra volt,amikor hazaérkeztem egy fárasztó munkanap után. Nem vágytam semmi másra,csak hogy egy forró fürdő után végre bedőlhessek az ágyamba és holnap reggelig fel se keljek onnan. Már éppen a fürdő felé indultam,amikor hirtelen csengetésre lettem figyelmes.

"Ki a fasz jött ide este 8 óra után? Nem hiszem el,hogy az embert még ilyenkor sem hagyják békén."-háborogtam magamban,majd dühösen ajtót nyitottam.

Már éppen készültem volna elküldeni a kint álló személyt a francba,viszont amint megláttam,hogy csak egy lány áll előttem,megpróbáltam egy kicsit visszafogni magam és nem leordítani szerencsétlen fejét.