Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

41. Fejezet

A fejezet olvasása közben érdemes hallgatni a fent található zenét,hiszen amellett,hogy gyönyörű,segít átérezni azokat az érzelmeket,amit írás közben igyekeztem átadni. Jó olvasást!😊

Elkerekedett szemekkel figyeltem Hope tekintetét,akinek hasonló megrökönyödés volt látható az arcán,akár csak nekem. Feje kissé le volt hajtva,szemeivel pedig ajkaimat pásztázta,majd íriszeit lassan enyémekbe fúrta. Ajkai hirtelen elkezdtek remegni,egész testével együtt,én pedig néhány másodperc erejéig csakis arra tudtam gondolni,hogy az előttem álló személy valószínűleg csak nagyon megijedhetett a hirtelen durranástól. Azonban egy kis időnek kellett csak eltelnie ahhoz,hogy tudjam: Óriásit tévedtem. Hope ajkai résnyire voltak nyílva,aminek szélén hirtelen kibuggyant egy kis mennyiségű vér,ami végigfolyva állán,végül ruhájára csöppent. A tekintete hihetetlenül ijedtnek,kétségbeesettnek,de egyúttal üresnek és reményvesztettnek tűnt. Az eddigi ijedtségem,ami eltűnni látszott,most ismét átjárta testemet,miközben lassacskán sikerült ráeszmélnem arra,hogy az előbbi töltény egyenesen Hopeot találta el.

-Megmondtam Levi...Neked...Az a sorsod,hogy...Örökre...Boldogtalan légy...-szűrte ki fogai között utolsó erejével nagybátyám,majd végleg elhagyta minden csepp ereje,és a kezében tartott fegyver egy hangos csattanással ért földet,immáron elernyedt,halott testével együtt. Szavaiból azonban az ég világon semmit sem fogtam fel. Ahhoz túlságosan is kétségbe voltam esve,hogy egyetlen pillanatra is figyelmen kívül hagyjam az immáron egyre sápadtabb arcú szerelmemet,aki végül teljesen elveszítve erejét és a teste fölötti irányítást,kibillent egyensúlyából és csupán már csak annyira eszméltem föl döbbenetemből,hogy lábai elkezdtek összecsuklani,azonban még mielőtt összeeshetett volna a szemeim láttára,heves zihálás közepette utána kaptam,ezzel megelőzve azt,hogy a padlóra essen. Lassan leengedtem őt a földre,majd a hátára fektetve őt,rögtön szembesülnöm kellett azzal a rémképpel,ami hirtelen szemeim elé tárult:Hope egész mellkasa úszott a vérben,az apró töltény pedig pontosan azt a szervét találta el,ami ha megsérül,többé már nem lehet rajta segíteni. Ahogyan végignéztem a szíve helyén tátongó lyukon,valamint fáradtnak tűnő arcán,félig lehunyt,ürességet tükröző szemein,testemben akkora fájdalomhullám terjed szét,hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Zokogni,ordítani,sikítani,káromkodni akartam...A világot és a nagybátyámat akartam okolni azért,hogy most az a személy fekszik itt előttem,vérbe fagyva,haldokolva,aki miatt még mindig életben vagyok...Akit a legjobban szeretek. Nem bírtam megszólalni,a gombóc,ami az egész torkomat ellepte,nem hagyta ezt nekem. Szemeimből megállíthatatlanul törtek elő könnyeim,azonban sokkoltságom nem hagyta,hogy egyetlen hangot is kipréseljek magamból. Csak sírtam...Hangtalanul...

Elmosódva ugyan,de a hátam mögül hallottam két keservesen zokogó hangot,amik annyira összemosódtak a fejemben,hogy egyszerűen képtelen voltam őket megkülönböztetni egymástól. Annyit fogtam csak fel,hogy mindkettejük szívében annyira elhatalmasodott a fájdalom,hogy a zokogáson kívül semmi mást nem tudtak tenni. Míg Mikasa a könnyeit nyelve,tenyereit szája elé helyezve próbálta meg realizálni,hogy az egyik legjobb barátját a szeme láttára lőtték le,addig Eren sűrű,barna tincseibe beletúrva zuhant térdeire,miután egy hangos és kétségbeesett kiáltás hagyta el torkát.

-Levi...-nyújtotta felém remegő kezeit Hope,amivel lassú mozdulatokkal végigsimított feje fölé tornyosuló,a bánattól lehajtott arcomon,majd mutatóujjával igyekezett letörölni szemeim sarkából a könnyeimet,de minden egyes érintésénél újabbak és újabbak törtek elő belőlem. Kétségbeesetten kaptam apró végtagja után,amit szorosan arcomhoz öleltem kezeimmel.

-Hope,kincsem...Ne aggódj,minden a legnagyobb rendben lesz. Ígérem,hogy meg foglak téged menteni. Csak egy kis ideig tarts még ki!-mondtam megnyugtatóan és a szívem mélyén tényleg abban reménykedtem,hogy igenis tehetek még érte valamit... Muszáj!