Bízom Benned |Levi Ackerman x Oc| [Befejezett]

35. Fejezet

Levi

Amint beszálltam az autómba,rögtön a kijelölt úti cél felé kezdtem el hajtani,ami nem más volt,mint az a környék és lakás,ahol a gyerekkorom legkeserűbb éveit kellett elszenvednem:az otthonom.

Amióta Kenny eljött értem,azóta egyszer sem tettem be oda a lábamat,amit egy pillanatig sem bántam,ugyanis minden egyes másodperc,amit ott kellett töltenem,maga volt a pokol,erre most pont az a személy kényszerít rá arra,hogy visszamenjek oda,aki kimentett a halálból. Az út során rengeteg gondolat és érzelem kavargott bennem,amiket próbáltam a lehető leghatásosabban elnyomni magamban,mégpedig azzal,hogy csakis a célomra és Hopera koncentráltam. 20 perccel később meg is érkeztem a külvároshoz,ami a központhoz képest egyenlő volt egy leprateleppel.

"Milyen sok idő eltelt azóta,és mégsem változott semmi. Ugyanaz a nyomor,ugyanazok a szenvedő emberi arcok,akárcsak hosszú évekkel ezelőtt. Tch,mennyire igazságtalan az élet. Undorító..."

Miközben kiszálltam az autóból,próbáltam figyelmen kívül hagyni a csodálkozó és értetlen szempárokat,amik minden egyes megtett lépésem után egyre csak szaporodtak. Bár teljesen meg tudtam érteni,hiszen ugyanúgy,mint a központban,itt is nagyon jól ismertek engem az emberek,és valószínűleg nem értették,hogy mit csámboroghat erre felé egy magamfajta nyomozó.

Hosszas sétálgatást követően el is érkeztem abba az utcába,ahonnét már a sarokról kiszúrtam azt a lakást,amiért eljöttem egészen idáig. Közelebb lépve a bejárathoz,azon nyomban lenyomtam a kilincset,amitől az ajtó fájdalmasan hangos nyikorgást hallatva ki is nyílt előttem,így azonnal szembetaláltam magam a már jól ismert hosszú folyosóval,aminek a végén a konyha végződött. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót,majd halk léptekkel bentebb merészkedtem,csak hogy megbizonyosodjak arról,hogy valóban nincs itt egyetlen személy sem,aki egy nem várt pillanatban leszúrhatna. Miután feltérképeztem a helységeket,és alaposan meggyőződtem arról,hogy biztonságban vagyok,a nappali felé vettem az irányt,ahol a legelső dolog,ami rögtön szemet szúrt,az a hihetetlen mennyiségű kosz és mocsok volt,amik a hosszú évek alatt felhalmozódtak. Kedvem lett volna elhányni magam,de sajnos nem engedhettem meg magamnak,hogy bármi is kizökkentsen célom elérésében,ezért azon nyomban el is kezdtem keresgélni azt a bizonyos tárgyat,ahová sejtésem szerint nagybátyám elrejthette a memóriakártyát. Nem is kellett sokáig kutakodnom,hiszen az egyik polcon rögtön megpillantottam egy gyönyörűen szép,friss virágokból készült rózsacsokrot.

"Ezek szerint nem rég itt járt."

Közelebb léptem az említett növényhez,majd végigvezetve tekintetemet a vérvörös szirmokon,mutatóujjammal megérintettem az egyik szálat. Orromat rögtön megcsapta a kellemes,lágy illat,ami rettentően emlékeztetett engem valamire,azonban arra nem tudtam rájönni,hogy vajon hol máshol érezhettem már ezt az aromát.

~~

-Anyu,anyu! Nézd mit szedtem!-szaladtam oda széles mosollyal és felszabadult örömmel édesanyámhoz,miután az egyik közeli rétről szedtem neki egy hatalmas vörös rózsa csokrot a születésnapja alkalmából. Nem ez volt az egyetlen nap,amikor megajándékoztam őt a szebbnél-szebb virágok tömkelegével. Rendszeresen,szinte minden nap megleptem őt hol csak egy-egy szál tulipánttal,hol pedig egy egész virágkoszorúval,amit minden esetben nagy odafigyeléssel válogattam neki össze,csak azért,hogy megbizonyosodjak arról,hogy valóban a leggyönyörűbbeket kaphassa meg.

-Nahát Levi! Ez aztán nagyon szép!-vette kezébe a hatalmas virágokat,majd az orrához emelve őket,beleszippantott egy nagyot.-Na és ezúttal milyen alkalomból hoztál nekem ennyi gyönyörűséget?-kérdezte kíváncsian,miközben elővett egy nagyobb méretű vázát,hogy belehelyezhesse a csokrot.