Léleksorok

Tovavágyó

▪■□●♡●□■▪

Tovavágyó

Mar valami belülről,
S én nem tudom mi lehet.
Zuhog rám az ég fölülről,
Alattam a föld megremeg.

Mögöttem a nap bottal jár,
Nyugovóra hajtja sugarát.
A hold ezüst ruhában vár,
Ontja, csak szórja fagyját.

Hideg a fény mely símogat,
Épp oly fagyos akár a szó.
Engem a mélység hívogat
És sebembe belemar a só.

Előttem habzik vadul a tenger,
Nyerít, akár a vad kanca.
Ha nem vigyázom leteper,
Mert elveszett csikaja

Dübörög, dobban, érzem,
Egyre közelebb a vég!
Valahol időt kér a szívem,
De az hideg, mint a jég.

Talán meredni készül,
Hogy maradjon a perc.
A nap végleg égre ül,
A hold azt hiszi, csak hecc.

S az eső is örökké akar zuhogni,
Nem tudja milyen a múlás.
Maradandó akar maradni,
Akár bennem az ámulás.

Ábrándos vagyok tán,
Kissé bohókás a fejem.
Ülők valahol a hegy oldalán
És tengerre kívánom lelkem.

Hiszen az óra is véges,
Egyszer meg áll a mutató.
Ajkam reszketőn kékes,
De még nézem, mit mutat a víg-adó.

Nevet rám az ég.
Én ily mókás lehetek?
Vállamon már a vég,
De én mégsem szenvedek!

Mar valami belülről,
Azt hittem, ha pihenek könnyebb.
Boldognak látnak kívülről,
De a szív, jajj a szív egyre nehezebb!

Mosd el eső, tenger, ár,
Égesd el nap, kérlek!
Nekem minden percért kár,
Komor maradtam lásd, végleg.

De én is csak ember,
S ha van is, kérek még mellé.
Ahány csepp a tenger,
Annyi álom válik köddé!

Elköszönök.
Nekem leáldozott az idő.
Ha mondám, hogy szökök,
Akkor is megtalál az üldöző.

Búcsú könny, csókok...
Nem néznek engem
Sem nevetők, sem mosolyok.
Hideg, hűvös a fényem!

Engem vár a mélység,
Hát hozzá fordulok időért.
Bennem bár reménytelenség,
És csak esedezem a maradásért!

2020. Március. 18.

▪■□●♡●□■▪