Léleksorok

Júlia halála

▪■□●♡●□■▪

Júlia halála

Történet egyszer vala, Szék szép városába,
Mikor májusi eső hullott a virágok szirmára.
Háborús ágyuk dördülnek, messze vala,
Dördülnek, dördülnek és toboroz a katona.
Eljutá a hír szép Mariska idősebbik fiához,
Indulni kell hát a török kézen levő várkastélyhoz!

Sírá, sírá Kovács János drága idösanyja,
Miért is lett az ő daliás fiából háborús katona.
De zokogá meginkább ki néki babája vala,
Elrepült messze házra az ő gerlice madara.
Fegyvert köté dereka köré, vértezik már
És ostromban áll, lásd, a namesúri vár.

Lovát aztán hogyha elveszté Kovács János,
Földre hullva handzsárt szegez rá mészáros.
De már a török úr selyem kaftánja is sáros!
Kering a levegőben halál szaga, mily mámoros
És remegő kezében tartá kardját, fel nem adja,
De már mindhiába, nyakát veté ketté a haragja.

Így lészen vége daliás Kovács Jánosnak,
Levélben érkezék el a hír az idösanyjának,
S az sírva viszi tovább a pecsétes papírt lányának,
Lányának, az ő édes fia szíve igaz párjának.
Sírva borul földre az eljegyzett menyecske,
Sírva imádkozik föl a dörgő fellegekbe,

Őt nagy bánatában senki meg nem vígasztalhat.
Temeté hát szép szerelemét kedves Júlia,
Itt hagyta hát őt a földön szétterülő pokolba,
Mert pokol a vilá, ha ő eztán egyedül aluhat.
Három napja lobog a házon halotti lobogó,
S ott pihen mellette a tépázott magyar zászló.

Három napja siratja az özvegy menyecske,
Ki mindhalálig benne lesz megtörött szívébe,
Mert most el van temetve fekete föld mélyibe,
Könny ül hát a gyászoló családja szemibe.
Kertnek végibe áll egy magos, terebélyes fűzfa,
Alatta mélyed a tisztavizű Bogdán kútja.

Gondol egyet kedves Júlia, és közelít oda
Ahonnét fölvezet az út az Úrhoz a magasba.
Leveté magát a tisztavizű Bogdán kútjába,
Miért is hagyta őt magára a szeretett babája.
Keresni kezdi soknép a leányzót körös körül,
Nem tudják, hogy ő már a habokba merül.

Hej, de hazajövé esztendő múlva Kovács Jánoska,
Kirántotta a halálból az Isten földi jóakarója,
Mert a nyaka felé emelte egy haldokló katona,
Így védte meg utoljára őt a kettétört pajzsa.
Felegyemesedé a dühöngő ifjú, kardját
Emeli a magasba, s elmetszé a török nyakát.

Meglátja ürömben síró idösanyját kendővel,
Kendővel, gyönge kézzel hímzett kendővel
És megtelik szíve oly nagy keserűséggel.
Meghallja hát, hogy ugyan kit is vesztetik el:
Drága kedvese, ő kis Júliája nem került meg,
S immáron, jajj, Kovács János is mélyen kesereg.

Oly nagy bánata lészen neki rózsája végett,
Hogy tanakodék életének, hogyan vetne véget,
Mert babája nékül bízám nem kell néki az élet,
Háborúban es, s már otthonában es eleget szenvedett!
Fölsétál hát a magos, terebélyes fűzfa alá
És bánatában maga is a kútba ugorva halá.

MÍly mészáros hát a szerelem?! Gyönge érzet,
Mégis két fiatal, zsenge élet is a halálba veszett.
Ilyen hát az ember, ha egyszer igazán szeretett,
Szeretett, szeretett, de inkább csak szenvedett.
S lásd, hát eképpen adta fel egy szép gerle pár,
Mert azt hitte rá már senki soha többé nem vár.

2019. December. 12.

▪■□●♡●□■▪

(A történetet nem valós eseményeken alapul és a személyek sem valódiak !, de helyszínek valóban léteznek)