Léleksorok

Halott árnyak érintése

▪■□● ♡ ●□■▪

Halott árnyak érintése

Este volt. Sötét és hideg. Egy szűk sikátor mocskos járdáin sétáltam végig. A lámpák fényében bolyongtam, elhagyatottan, magányosan. A hold halovány derengő fénye, mint reményjel tündökölt az égbolton, bár rabként küszködött a körülötte ólálkodó fellegekkel, mint én az éjszaka rejtelmes sötétjével. A holdat is legyőző vihar már készülőben volt. Az ég kegyetlen, parancsoló hangon dördült, a villámok, mint vadat űző ostorok csattantak az égen. Valahányszor körbenéztem végigfutott a félelem jeges lehelete a hátamon. Apró lábacskáim félénk tipegése kísérte utamat. Egyre inkább átadtam magam a félelem hívogató csábításának, egyre inkább rettegtem minden porcikámban. Úgy éreztem mintha minden léptemben figyelnének, pedig még csak egy apró falevél sem rezdült a fán, és még csak egy árva árny sem lengedezett. Az eddigi félszeg sétáló tempóm egyre csak gyorsult és gyorsult. Apró szívem oly heves dobbanással pumpálta a vért az ereimben, úgy éreztem majd kiszakad a helyéről. A lámpák fényei pulzálni kezdtek, majd sorra aludtak el és villantak fel újra. Üteme rendszerezett, akár a szívverés. Az eső lassan áztatni kezdte a talajt és vele együtt a fázó testemet is. Minden kis esőcsepp táncot járt, mintha mindent ami körül vesz elnyelte volna a mágia világa. Én csak mentem, mentem a végtelenben. Egyetlen pillanatra sem álltam meg csodálni a csodát, csak sorra szedegettem a lábacskáim. Beértem a városi parkba, ekkor minden elsötétült körülöttem. Megálltam, csak áltam és figyeltem. Figyeltem, ahogyan a szemem megszokja a sötétséget. Hallgattam ahogyan a kis mókusok ropogtatják a diót, ahogyan a patak békésen csordogáló hullámai mély morollyal vágtatnak át a mederben megbúvó köveken. Hallgattam ahogyan a varjak halált hívogató sírással törik meg az idilli csöndet. Én magam álltam, mégis léptek zaja közeledett. Az avar megzendült alatta, a tócsák csurrantak-cseppentek minden kis mozdulatra. A pánik szinte pillanatok alatt elvette az eszem. A saját lihegésemen kívül nem sok mindent hallottam, csak a vihar moraját, csak a szél sírását, csak a léptek közeledő hangját. Talán ez volt az a perc, amikor szaladnom kellett volna, de én mégse tettem. Álltam. Csak álltam ott földbegyökerezve és vártam a végzetem. Hát igen, talán a kíváncsiságom lesz a vesztem okozója. Körbenéztem. Az árnyak táncoltak, minden mi nem kellett volna most mozgott. Úgy éreztem sikítani tudtam volna, de egyetlen szót, mégcsak egy nyekkenést sem bírtam kipréselni fázón kékülő ajkaim között. Lassan minden apró moraj megszűnt, és csak a tiszta léptek zajai közeledtek. Egyre csak jöttek és jöttek. Hirtelen valami furcsa borzongás suhant át a nyakamon, egész testem beleremegett. Hideg volt akár a jég. Lihegő hangok szisszentek fel, valahányszor csak érzetem a jeges szelet. Itt van. Itt áll a hátam mögött. Vegyes érzelmek dúltak bennem. Fáztam és féltem. Nem mertem megfordulni látni az arcát, de még csak megmozdulni sem. Merev tekintettem bámultam magam elé, mikor a lihegés hirtelen megállt. Ekkor vettem észre, hogy valaki áll előttem. Fekete és úgy gomolyog akár a füst. Olyan mintha nem lenne teste csak egy emberi alakban gomolygó felhő két hatalmas vörös szemmel. Izzó vörös szempár, akár a rubint, de oly rideg, oly rémisztő. Találkozott a tekintetünk, ekkor hirtelen megdermedt az ereimben a vér. A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. A hátam mögött valaki rátette kezét a vállamra. Érintése hideg és élettel volt. Rücskös és érdes ujjai gyöngéden, mégis kínzóan simogatták végig a vállamat, mígnem egy másik szempár állt előttem. Arca sötét, teste füst, akárcsak a társának, de a szemei kékek. Kékek, akár a legtisztább óceán és csillogóak akár a gyémánt, mégis féltem tőlük. Féltem a szemébe nézni, mert pillantása földöntúli, halott és rideg. Lelkek kavarogtak benne elveszetten és kétségbeesve. Sikolyok hangjait hordozta a szél, a lelkek sikolyait. Nem ismer kegyelmet. Érintésének fájó nyomaiból piros vérem bugyogott elő. Nem láttam ugyan, de éreztem. Éreztem, ahogyan végig csurog a vállamon és átitatja a kabátom és éreztem ahogyan kihűl, ahogyan elveszlik belőle az élet. Az árnyak előttem nem mozdultak, de én magam sem. Hallgatták, ahogyan ver a szívem, ahogyan a levegőt veszem. Majd az óceánszemű megemelte a karját. Behunytam a szemem. Egész lényem megingott, mikor az érintését ismét a vállamon éreztem. Valami mégis más volt. Mikor a vérem a fekete füstbe ért égette azt. Hallottam ahogyan perzselődik, ahogyan elolvad a jég, ami megtartottak őt. Láttam ahogyan az óceán szín szemek kihunynak akár a gyertyaláng, majd láttam ahogyan a teste úgy illan el a széllel, mint egy kis fuvallat. Vérvörös tekintet állt előttem ismét. Nem mert mozdulni. Talán most jobban félt ő tőlem, mint én tőle. Ereimben újra érezni kezdtem, ahogyan a vér elönti a testem. Újra mozdulni bírtam. Közeledtem felé. Lassú, rémisztő léptekkel. Tudja, hogy meg fog halni, de hagyom, hogy rettegjen a közeledésemtől. Rettegjen egész lényemtől. Csak mentem, csak közeledtem felé, ő egyre csak hátrált. Ha a fal nem állítja meg talán még most is csak hátrált volna. Megálltam. Pár méterre előtte álltam és kezem bemázolva piros véremmel ismét közeledtem felé. Tenyerem egyenesen a szívénél landolt. Ugyan arra a sorsra juttattam, mint az óceánszeműt. Végső halálsikolya az egész világot megrázta, majd a lámpák sorra felkapcsolódtak. Úgy látszik igazzá vált az, hogy rosszon győz a jó.

2018. Február. 18.

▪■□● ♡ ●□■▪