Annie Eaton és Piton professzor

1.rész

Hetedik tanévem első szombati napját Roxmortsban terveztem tölteni, mivel a szobatársaim szerették volna megünnepelni a pár nappal ezelőtti születésnapomat. Nem sokan töltik be a 18-at a kastély falain belül, szinte már ritkaságnak számít, mivel a legtöbben 17 évesek, amikor befejezik a tanulmányaikat.

Nem igazán vagyok oda az ünneplésekért és a szobatársaimmal sem ápolom épp a legjobb kapcsolatot, ezért jogos volt a gyanúm, hogy a születésnapom csak egy újabb ürügy volt a számukra hogy kicsit bulizhassanak. Ez a gyanúm be is bizonyosodott, amikor egyre több és több számomra éppen hogy csak ismert diák kezdett el csoportosulni a Három Seprűben lefoglalt asztalunk köré. Mint pár percen belül kiderült a legtöbben azt sem tudták, hogy én ki vagyok, a születésnapi buliról pedig végképp nem hallottak. Egyszerűen csak mindenki Lana közelében akart lógni.

Lana volt a négy szobatársam egyike. Mondhatni ő volt a lányok vezetője, a tanárok kedvence és a fiúk legnagyobb álma. Sajnálatos módon - és ezt most erős idézőjelek között mondom - én nem tartoztam ebbe a lánybandába. Sőt, leginkább sehova sem tartoztam. Legtöbb időmet egyedül töltöttem a szobában, a könyvtárban vagy a parkban. Még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy a lányok miért hívnak el néha ide-oda. A legtöbbször csak a hálóban szólnak hozzám, akkor is általában a háziban kérnek segítséget.

A Három Seprű kezdett megtelni emberekkel, én pedig kezdtem emiatt egyre rosszabbul érezni magam, szinte alig kaptam már levegőt olyan meleg lett odabent.

-Katie - szóltam hozzá a mellettem ülő csinos, barna hajú lányhoz, aki történetesen Lana legjobb barátnője volt. - Ne haragudj, de ki kell mennem egy kicsit a levegőre. Megfulladok.

-Igazad van, szerintem is túlságosan befűtöttek ma. Hé mindenki! Menjünk ki a levegőre és tartsunk egy kis bemutatót az alsósoknak! - utolsó mondatait olyan hangosan mondta, hogy mindenki hallotta a kocsmában.

A tömeg éljenzett és hirtelen mindenki elkezdett az egyetlen kijárat felé tódulni. Jobbnak láttam volna várni pár percet, amíg a tömeg lecsitul, valaki azonban megragadta a kezem és elkezdett az ajtó felé rángatni.

-Gyere Annie, ha nem sietsz akkor megint lemaradsz mindenről, mint az előző évben! - Phoebe próbálta túlharsogni a tömeget, de az első mondata után nem hallottam semmit.

Nem tehettem mást, mint követtem az élénk piros színű kabátot és a hozzá tartozó szőke loboncot. Pár másodperc múlva már kint is voltunk az épület előtt, a tömeg morajlása azonban nem hogy csitult volna, még hangosabb is lett.

Ez a morajlás kicsivel később átalakult sikolyokká és kiáltozássá, az ezt kiváltó okot azonban még mindig nem láttam. A türelmetlen tömeg kellős közepén voltam és Phoebe még mindig a karomat szorongatta, amikor végre elcsíptem pár értelmes szót.

"Halálfalók." "Futás." "A kastélyba."

Valószínűleg Phoebe is pont ezekben a másodpercekben eszmélt rá, hogy itt bizony nem csak a szokásos csínyek és trükkök okozta eufória miatt kiabálnak az emberek, mivel ijedten hátra fordult, rám nézett egy pillanatra, majd a tőlünk pár lépésnyire álló Bella felé vette az irányt és ezúttal az ő karját kezdte el szorongatni.

Végre volt egy kis rés az emberek között, amint keresztül láttam a fénycsóvákat és egy fekete köpeny libbenését, amiről azonnal a halálfalókra asszociáltam. Mielőtt azonban alaposan megnézhettem volna magamnak a küzdő feleket valaki erőteljesen belém ütközött és a földre kerültem.

-Mit csinálsz Annie? Menjünk már! Nem látod, hogy halálfalók vannak mindenütt?

Katie gyorsan felhúzott a földről, majd húzott volna tovább a tömeg irányába én azonban nem bírtam megmozdulni.

-Hányan vannak?

-Nem tudom, nem is izgat. A lényeg az, hogy minél gyorsabban el kell tűnnünk innen, érted?

-Úgy látom, hogy valakik párbajoznak, ki állt ki ellenük?

-Azt hiszem Piton professzor, de menjünk már! Majd a kastélyból jönnek és segítenek neki! Sőt vannak páran a faluból, akik harcolnak.

Katie-nek igaza volt, varázslatok repkedtek mindkét irányba. Végre kitisztult a terep és tisztán láttam magam előtt Piton professzort a fekete köpenyében, amint épp két halálfalóval küzd.

-Katie! Gyertek már! Mire vártok? - Lana már-már idegesítően magas hangját ezer közül is felismerném. Nem engedte meg magának ezt a hangnemet csak ha a barátnői között volt, de úgy látszik a nagy kavarodásban elfelejtette hogyan is szokott viselkedni mások előtt.

-Lana, Katie segítenünk kell a professzornak! Ketten álltak ki ellene, mi vele együtt négyen lennénk.

-Megőrültél Ann? Merlinre mondom elment a józan eszed! - Lana az eddigieknél is magasabb hangon kezdett el ordítozni velem.

-Te vagy a legügyesebb boszorkány az évfolyamban Lana, Katie pedig nem sokkal marad le mögötted, számtalanszor párbajoztatok már a tanórákon.

-Igen, csakhogy ez most a való élet! Akár meg is halhatunk!

-Piton professzor is meghalhat. Talán pont mi menthetnénk meg.

-Jah..biztos. Gyere Katie, itt nem tehetünk semmit, biztonságos helyre kell mennünk.

-Sajnálom Annie, igaza van. Gyere, menjünk!

Katie kinyújtotta felém a kezét és egy pillanatra úgy éreztem, hogy akár még barátnők is lehetnénk valamikor a jövőben. Na persze csak vele, soha nem tudnám Lanát megkedvelni, ebben teljesen biztos vagyok.

Egy kis hang azonban azt súgta legbelül, hogy én is vagyok olyan jó párbajozó, mint ők és van esélyem. Talán nem halok meg és talán még a professzor segítségére is lehetek. Csupán annyi dolgom van, hogy az egyik halálfalótól megszabadítom őt, így neki csak egyre kell koncentrálnia.

Elindultam a professzor irányába és közben gyorsan felmértem a helyzetet. A két halálfaló egy kőkerítés maradványai között találtak védelmet, a professzor pedig egy oldalára döntött asztal mögé hajolt le pár másodpercenként.

A feldőlt asztaltól nem messze volt egy nagyobb szikla, ami mögé gyorsan oda futottam. Vettem egy mély levegőt majd az első varázsigémmel célba vettem a hozzám közelebb eső halálfalót.

-Capitulatus!

Nem találtam el az ellenfelemet, a professzor azonban végre észre vette, hogy ott vagyok és mintha enyhe haragot véltem volna felfedezni az arcán egy pillanatra. Nem volt időm ezen gondolkozni, mivel az átkok csak úgy záporoztak ránk. Igyekeztem megtalálni a tökéletes pillanatokat, amikor ki tudtam bújni a kis sziklám mögül és elkezdtem különböző átkokat és rontásokat szórni az ellenfelemre.

-Stupor! - hallottam az átkot, de olyan volt, mintha nem is én mondtam volna ki, pedig én voltam az. Az ellenfelem elkábult és összeesett. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem visszahúzódni a biztonságot nyújtó szikla mögé. Így azonban tiszta célponttá váltam a másik halálfaló számára, aki korábban a professzorral küzdött.

Innentől kezdve már csak a professzor mérges arcára emlékszem ahogy egyre közelebb kerül hozzám, illetve még a felénk érkező kábító átok fénycsóváját is láttam egy pillanat erejéig. Majd mindent elnyelt a sötétség.