Annie Eaton és Piton professzor

17.rész

Egész hétvégén az időmmel sakkoztam, nem akartam ugyanis hogy Sirius meghallja a dalomat. Amikor elvonult Csikőcsőrhöz vagy a szobájába akkor én gyorsan lesiettem a nappaliba és kezdtem is a gyakorlást a zongorával. Nehéz dal volt, éneklés nélkül is napokat vett igénybe a gyakorlás. Vasárnap este már úgy-ahogy meg voltam elégedve magammal, az ének gyakorlását a következő napra hagytam.

Hétfőn azonban elkezdődtek az edzések, ígéretéhez híven megjelent Lupin és elvonultunk a gyakorló szobába.

-Nos. Talán kezdjük azzal, hogy elmondod pontosan mire is számítasz ezektől az óráktól és tőlem.

-SVK tanár voltál a Roxfortban, talán megtaníthatnál védekezni és pár hasznos rontást is szívesen tanulnék tőled. Úgy érzem a tényleges harcot Siriussal fogom gyakorolni, neki nagyobb tapasztalata van az ilyesmiben.

-Kétségtelenül igazad van. A múlt héten megbeszéltek szerint a mumussal fogunk kezdeni, aztán meglátjuk mire lesz még erőd ma. Gondolkodtál azon, hogy mi a legnagyobb félelmed?

Erre a kérdésre őszintén nem tudtam mit felelni. Voltak persze félelmeim, de semmi komoly. Féltem a bogaraktól, az örökös magánytól és a haláltól.

-Talán a haláltól félek a legjobban, vagy a bogaraktól. Nem igazán tudom, én is kíváncsi vagyok.

Egy pillanatra beugrott Lucius képe, de hamar elhessegettem, mondván inkább szánom őt, mintsem féljek tőle.

-Akkor készen állsz? Gondolkodj pozitívan és alakítsd át a legnagyobb félelmedet valamivé, amitől már kicsit sem félsz, aztán mondd ki a varázsszót: Commikulus!

-Rendben, lássuk.

Mély levegőt vettem, közben Remus odasétált a szekrényhez és lassan kinyitotta az ajtaját. Az ajtóban azonnal megjelent egy kéz, majd a hozzá kapcsolódó test is lassan kilépdelt a szekrényből. Lucius volt az, a maga fölényes és ijesztő mivoltával együtt. Szinte ölni tudott volna a szemeivel, kis híján valóban meg is semmisültem. Gyengének éreztem magam és Remus alakja teljesen elmosódott, mintha csak Lucius és én lettünk volna a szobában. Lucius felemelte a pálcáját és elkezdett közeledni felém.

-Használd a varázsigét!

-Commikulus!

A hangom nagyon gyengének hangzott, azt hittem nem is sikerült a varázslat, azonban Lucius alakja mégis elkezdett átváltozni valamilyen sötét anyaggá. Nem gondoltam konkrétan semmire amivé változhatna, így számomra is meglepetés volt az új alakja. A sötét alak karokat és lábakat növesztett, majd felvette ugyanazt a pózt, mint előző alakjában. Amikor teljesen kirajzolódott a mumus akkor döbbentem csak rá, hogy Piton professzor áll előttem, pálcáját fenyegetően rám irányítva.

Pontosan úgy, mint az álmaimban. Lucius és a professzor mindketten kínoztak én pedig nem tudtam elmenekülni előlük. Ez lenne hát a legnagyobb félelmem? Napok óta nem láttam a professzort, ezért eleinte váratlanul ért ugyan a megjelenése, azonban pillanatokon belül megnyugtattam magam és csak bámultam a professzor hosszú fekete ruháját, szokásosan fénylő fekete haját és mérges szemeit. Végül is ő mindig így néz ki, csak talán a pálcáját nem szokta rám szegezni. Hogyan is tehetném ezt nevetség tárgyává?

Leengedtem pálcát tartó kezemet és meg sem mozdultam. A professzor alakját élvező mumus szintén leengedte a karját és mozdulatlan maradt. Hirtelen beugrott, hogy tavaly nagy port kavart amikor Harry egyik osztálytársa női ruhákba öltöztette fel a mumusát, ami szintén Piton alakjában volt. Ez adott egy remek ötletet.

-Commikulus!

A varázslat ezúttal sikeres volt, a professzor szűk rózsaszín szoknyában és hozzá illő pántos felsőben állt előttem. Elkezdte takargatni magát, amitől viccesebbet még soha életemben nem láttam ezért elkezdtem hangosan nevetni. A szoba sarkából meghallottam Remus nevetését is, aki aztán visszaterelte a mumust a szekrénybe és odalépett elém.