Annie Eaton és Piton professzor

5.rész

-Te voltál az, ugye? Nem szép dolog beleavatkozni a felnőttek dolgába kislány. - Greyback fenyegetően közeledett felém.

A professzor is közelebb lépett hozzám és a karomnál fogva maga mögé utasított. Ez a szörnyeteg jobban megijesztett, mint korábban bármi más, remegtem a félelemtől.

-Piton. Add át nekem a lányt. Ne aggódj, vissza fogom hozni. Talán. De előtte még meg kell tanítanom neki, hogy hol a helye!

Azt hiszem a professzornak esélye sem volt ellene. Rövid dulakodás kezdődött aminek a végén a fenevad nekilökte őt a cella egyik oldalának, beütötte a fejét és elkezdett jól láthatóan vérezni. Még annyit tudtam tenni hogy gyorsan odaléptem hozzá, lehajoltam és megpaskoltam az arcát. Kicsit megrángott és a szemét is próbálta kinyitni. Életben volt és én már emiatt is hálát adtam. Ha egyszer visszakerülök ide akkor majd gondját viselem. Elvégre próbált megmenteni.

Greyback kiráncigált a cellából, én pedig igyekeztem minden részletet megfigyelni a cellán kívül. Mint kiderült tényleg egy pincében voltunk. Felráncigált az első emeletre, ahol beterelt egy szegényesen berendezett szobába. Az ablakra deszkák voltak szerelve így a világítást itt is lámpásokkal és gyertyákkal oldották meg.

Nem ellenkeztem mert reménykedtem abban, hogy így hamarabb szabadulhatok.

-Kezdjük talán a legelején. Incarcerandus!

A testemet az oda varázsolt lánc azonnal leszorította annyira, hogy moccanni sem bírtam. Annyit tudtam tenni hogy a lehető legfinomabban lehuppantam a padlóra és vártam a következő csapásokat.

-Annyira félsz, hogy meg sem mersz nyikkanni, igaz? Talán jobban is teszed ha tartalékolod az erődet. Még csak most kezdtem neki! Sőt tudod mit.. Melicio!

Az utolsó kép amit láttam az Greyback rám irányított pálcája volt, ezután teljesen megvakultam. Egy pillanatig azt hittem, hogy meg is haltam, de aztán eszembe jutott, hogy igazából ismerem ezt az átkot. Ideiglenesen megvakított.

-Semmi mozgás, semmi látás. Mit vegyek még el tőled? A hangodra még szükséged lesz, végtagokra pedig most nincs szükségem. Azt hiszem kezdődhet a móka. Alarte Ascendare!

Hirtelen eltűnt alólam a talaj és felrepültem. Neki csapódtam a plafonnak, majd visszazuhantam és ismét a földön feküdtem. Az orrom elkezdett vérezni és a homlokomra is rácsorgott a vér valahonnan. Még kétszer megismétlődött ugyanez a jelenet. A második alkalom már annyira fájt, hogy nem bírtam tovább csendben maradni. Halkan ugyan, de elkezdtem sírni és mivel nem tudtam megmozdulni így az orromból már nem csak a vér folyt ki.

-Na! Végre haladunk! Talán így majd megérted, hogy a gyerekeknek otthon van a helyük, vagy az iskolában. De nem a csatatéren! Arra meg nem is értem honnan vetted a bátorságot hogy megtámadj engem!? Crucio!

Elviselhetetlen fájdalmat éreztem a testem minden részén az átok miatt. Már a legelsőnél is felvisítottam egy olyan hangon, amiről nem is tudtam hogy hozzám tartozik azonban a kínzás folytatódott és két-három további átok után már alig voltam eszméletemnél.

-Mára ennyit, holnap folytatjuk! Remélem azért tanultál valamit az esetből. Kenny, vidd vissza a cellába!

A lánc leesett a testemről, de a látásom még nem tért vissza. Felállni nem bírtam, de nem is volt rá szükség mivel a testem felemelkedett és elkezdett lebegni vissza a pince felé. A cella ajtó hangosan kinyílt valahol a fejem mellett én pedig egy puha helyen landoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyit tölthettem odafent ahogyan azt sem tudtam, hogy a professzor teljesen magához tért-e már.

-Professzor. - a hangomat még soha nem éreztem ilyen gyengének. Szinte suttogás volt. Valószínűleg nem hallotta volna meg akkor sem ha itt fekszik mellettem.

-Professzor.

Halk mocorgást hallottam az egyik oldalról és reméltem hogy a második próbálkozásra már elég erőt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy a hangom eljusson a cella másik végébe.

-Miss Eaton. Rémesen néz ki.

-Téved. Nem nézek ki sehogy.

-Hogy érti ezt? Nem lát semmit?

-Nem. Nemsokára elmúlik. A feje hogy van? Elég erősen beütötte.

-Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. - úgy hallottam tényleg bántja a dolog.

-Esélye sem volt. De egyszer visszaszerezzük a pálcáját és akkor megtorolhat mindent.

-Erre szavamat adom. Had nézzem a fejét, el kell állítanunk a vérzést.

-Beütöttem a plafonba. Aztán a padlóba. Aztán újra és újra.

-Nem bánja ha odébb teszem a matracon?

-Bármit, csak mozognom ne kelljen. Már ennyi is fáj. - igazolásként felemeltem a kezemet egy pár centire a matractól de iszonyatos fájdalom hasított belé.

-Akkor ne mozogjon. -visszanyomta a kezemet a matracra majd megtámasztotta a kezét valahol a fejem mellett, a másik kezével átkarolt és óvatosan elkezdett feljebb húzni az ágyon. Rám terítette a pokrócot és valamilyen vizes anyaggal elkezdte letörölgetni az arcomról a ráragadt vért ér a fejemen lévő sebet is ellátta amennyire csak a körülmények engedték.

-Innia kell egy keveset. Segítek.

A fejemet megtartotta a kezével és a poharat is ő döntötte meg. Óvatosan visszahelyezte a fejemet a matracra majd percekkel később én már aludtam is. Álmomban ismét az emeleten voltam Greyback-kel, csakhogy most ott volt a professzor is és mindketten engem kínoztak. Kinyitottam a szememet és végre láttam is valamit. Még mindig a hátamon feküdtem így csak a plafont bámultam pár pillanatig majd miután kitisztult a látásom elfordítottam a fejemet oldalra, ahol a professzor éppen az igazak álmát aludta.

Így nem is tűnt olyan idegesítőnek, inkább láttam sebezhetőnek és meglepően nyugodtnak. A haja belelógott az arcába, elfedve így a szemét. Bal keze közvetlen a feje mellett volt, egészen közel hozzám. Fel akartam ülni és inni egy korty vizet azonban még mindig nagyon fájt mindenem.

Feladtam a próbálkozást, inkább az oldalamra fordultam a professzor irányába és visszaalvás előtt még egy pár percig csendben vizsgáltam az ismerős hófehér arcát, kampószerű orrát, fekete tincseit, hosszú ujjait és közben próbáltam rájönni, hogy vajon milyen is a valódi énje.