Hulla jó Srác (Befejezett)

Nem feledlek!

Kira.
Az ablakban ülök és próbálom a figyelmemet a felhőkre terelni. Tuti, hogy esni fog! A távolban gyülekeznek a fekete felhők. Még az ég is együtt érez. Milyen megható! Gondolataimból az apám zökkent ki.
- Roxi- fogja meg a vállam. - Ideje indulnunk.
Megvárom míg távozik, aztán az ablakban a salyát alakokat pillanatok meg.
Ma hosszú,egyenes és fekete a hajam. Elfordítom a tekintetem. Elveszem a táskámat a párkányról és a vállára teszem óvatosan. A mai napon nem csak fizikai, de szellemi fájdalmaim is vannak. Éppen úgy ahogyan már egy hete. És tudom, hogy sokáig lesz még. Ki tud erre felkészülni? Egyáltalán miért is kell egy embernek ilyen fájdalmat átélnie?
Amint kimegyek Caspar szobájából, lebotorkálok a bejárathoz. A nagy tükörben megpillantom az arcomat. Tele van hegyekkel, és az alapozó nem takarja őket. A fekete ruhám tökéletesen illik az alkalomhoz, és mivel nem feszűl rám tökéletesen engedi levegőzni a sínba tett lábamat. Megragadnom a mankómat, hogy jobban tudjak egyensúlyozni, felteszem a szemüvegem, aztán kilépek az ajtón és becsülöm magam után. Apa a kocsinál vár és segít nekem beszállni a járműbe.
Elől ülök, mert itt jobban ki tudom nyújtani a lábamat. Habár az ülés szinte teljesen hátra van húzva, így egyszerre vagyok elől is és hátul is.
Melissa az ablaknak támasztotta a fejét. Szemén már rég lesírt szemfesték csíkja csúfitotta a sápadt és kimerült bőrét.
- Oda kell érnünk még a fogadás előtt.- idegeskedett apa. - Ugye minden megvan?
- Csak induljunk.- mondtam.
Ki tud felkészűllni egy olyan temetésre ahol a testvérét temeti el? És ki tudja, lehet pár napon belül a sógornőjét is..
A temetőben már kezdtek gyűlni az emberek. Itt már fekete volt az ég. Úgy tűnt, mintha nagy vihar készülne ami bármelyik pillanatban ránk zúdúlna.
Megálltunk a sírok mellett aztán lassan jöttek oda hozzánk az emberek. Pokoli volt. Az a sok állszent! Nem is ismerték a testvéremet. Csakis a munkakapcsolatot miatt vannak itt.
Mindenki mondott pár szót az öcsémről, hogy mennyire jó srác volt. Mindig lehetett rá számítani. Pff...
Egy képtelen alak volt. Akárcsak én. Önző és beképzelt. A helyén volt a szíve, de csak akkor ha a salyát hasznára vált. Ahhjjj annyira egy idegesítő volt. És hazug! . Itt hagyott mikor azt ígérte sosem hagy el! Azt súgta a fülembe, hogy nem fog meghalni! Hogy mindig velem lesz!!!
- Én ezt nem bírom tovább!- mondtam az apámnak. Elkezdtem a kocsi felé menni. Hallottam apám lépteit mögöttem.
- Nem akarsz részt venni a temetésen?
- ez nem temetés, hanem egy munka találkozó.- rivaltam rá. - olyan emberek jönnek akivel Caspar a büdös életben nem találkozott. És ők mondják róla, hogy mennyire jó ember volt.. - a könnyem utat tört magának és végigfolyt az arcomon.
- Ők csak együtt éreznek velünk. - csitított.
- Persze, mert nekik mindnek - mutattam körbe - meghalt a gyerekük, a testvérük, vagy a házastársuk. Elmegyek, és nem akarom, hogy utánam gyertek. Indultam a kocsihoz
- Roxanna! Nem ülhetsz volán mögé! - kiálltott rám.
- Ez egy nyavajás autómat gép. Egy lábon elég hozzá!- meg sem várva a válaszát behuppantam a kocsiba. A dühöm miatt még a fájdalmat sem éreztem. Az adrenalin az ereiben égett.
- Ha most elmész azt bánni fogod egy életen át!- kiálltotta apa az üvegen át.
Nem mondtam semmit, csak elhajtottak erről a parádéról. Ez nem temetés volt! Újságírók, paparazzók és a tv is közvetítette! Caspar Jobbat érdemel! Tudom hogy az a koporsó üres, és Caspart a családi sírban temetjük el, de ez akkor is nagy tiszteletlenség! Annyi hazugság és annyi fájdalom! Az a sok 'Majd jobb lesz.' és ' idővel elfelejted'
Hogyan felejthetém el? Éppen hogy megkaptam elvesztettem!!! Senki sem érezheti a fájdalmamat! A könnyen elmosták előttem az utat. Az eső elkezdett zuhogni. Én pedig egyre gyorsabban hajtottam az úton.
- Miért kell élnem ezzel a fájdalommal? Azt ígérted vissza jössz, és nem hagysz el!!- ordítottam!
Hazáig zokogtam, aztán amint bementem a házba Caspar szobája felé igyekeztem ahogy csak tudtam. A lépcsőn felfelé nagyon megrándult a sínba tekert lábam, de nem foglalkoztam vele.
Az ajtaja előtt megálltam egy pillanatra. Reméltem, ha benyitok ott fog ülni az ágya mellett a padlón és laptopozni fog. Ám amikor benyitott ám nem volt ott. Ez a felismerés késként szúrt szíven. Alig kaptam levegőt. Fulldokoltam. Össze szorúlt a szívem. Az ágyához mentem. Leültem a földre és össze kuporodtam. - Istenem add vissza nekem!- könyörögtem - Az egyetlen testvérem volt! Kérlek!!- de hiába mindennek. Caspar nem lépett be az ajtón. Nem feküdt mellettem a padlón. Nem volt ott mellettem. Csak a magány volt a levegőben. Akkor este Caspar padlóján feküdtem. Nem mozdúltam. Ott voltam. Összetörve. Sírtam. Ordítottam. Könyörögtem Istennek, hogy adja vissza nekem, vagy vegye el az életem. De semmi sem történt. Már semminek sem volt értelme. Azzal hogy megölöm magam még nem oldanék meg semmit. Egy újabb fájdalom a szüleimnek. És Caspart sem lenne büszke rám. Azt mondaná, hogy össze kell szednem magam. Erősnek kell lennem. És hogy ő mellettem van. De már nincs mellettem.
Bármilyen nehéz is, most nekem kell Amber mellett lennem. Akár felébred, akár nem. 'Beállunk, mint a klinikai halál' - ezt mondta az a tökfej. Ez azért vicces. Szomorúan vicces.
Reggel fél hatkor a kórházban ülök. Caspar kedvenc szűrke pulcsija van rajtam egy fekete jóga macival együtt. A fekete hajamat laza konytba fogtam és olvastam. Néha felnéztem és rápillantottam az ágyon fekvő Amberre. Csövek álltak ki belőle. És azok is tartották életben. Az orvosok szerint csak a csoda ébresztheti fel. Tovább olvastam a könyvemet míg a nővér be nem jött a szobába.
- Óh, Miss Morningstar! Nem is sejtettem, hogy ilyen korán itt van. - szabadkozott.
- Nem tudtam aludni, és gondoltam bejövök.
- Mióta van itt, ha szabad megkérdezem?
- Attól függ most hány óra.
- Nyolc óra van. - ez sokkolt. Máris?
- fél hatkor már it voltam. Úgyhogy már két és fél órája.
- Akkor biztosan éhes. - mosolygott rám. - Hozok önnek egy kis ennivalót. - mondta és máris az ajtóhoz sietett.

Lehet tényleg éhes vagyok. Már pár napja nem tudtam egy falatot sem lefutni a torkom. Ha pedig sikerült, a dupláját ki is rókáztam.
Oda fordúltam Amberhöz. Leültem mellé és megfogtam a kezét.
- Képzeld. - szóltam - a tegnap előtt délután én mostam le Caspar testét. Eléggé hulla színe volt. - nevettem el magam. - Tegnap volt a hivatalos temetése. Az emberek nem tudják, de a koporsóban nem volt benne. Még pár napig a megőrzőben lesz a teste. A családi temetőben fogjuk eltemetni. Csak rád várunk. Neked nem szabad meghalnod. Caspar meghalt. De neked élned kell!- megtöröltem a szemem. - Csak ébredj fel jó. - kértem.
- Meghoztam a reggelit. - jött be Cintia.
- Köszönöm Cintia. Hálás vagyok ezért. Nahát. Ennyire rosszul nézek ki?- nevettem el magam.
-Jaj nem erre akartam célozni. Csak.. annyi minden történt önnel és...- magyarázta.
Nagyon jól esett, hogy ennyire a szívén viselte a dolgokat. - Köszönöm még egyszer.
Ismét kettesben maradtunk Amberrel.
- Nem tudod mit hagysz ki. - mondtam. - a kórházi koszt nem is olyan rossz. Vagy első. Zöldség leves. A második - ezt már úgy mondtam, mintha termékbemutatót tartanék valami rendkívüli, örökké tartó tárgyról. - krumpli püré egy kis káposzta salival, ééés hattttalmas dobpergéwt emberek!!!  Puding! -éljeneztem - Igen! Igen emberek! Csokis puding. Micsoda menü. - hirtelen egy erőtlen nevetést hallottam, azt gondoltam képzelődöm, de Amber ajaka kicsit, csak igazán picikét mosolygott. Tudtam, hogy nem hagyhatom abba - Akkor jöjjön a kóstolás. Hmmm. Annyira jól néz ki, hogy kár megenni, nade nem ezért vagyunk itt emberek!- felvettem a kanalat és ' egyszer élünk' módra ettem a levesből. - eglepően egész jó. - lepődtem meg. - Ilyet még a koliban is tudnak a srácok - nagy levegőt vettem - nem, vissza vonom, ez túl nagy falat lenne nekik.
Elkanákoltam majd jött a második.
- Püré! - kezdtem - kinézetre olyan mit egy átlagos püré. Ez lehet csak engem lép meg. Na ne ragadtassuk el magunkat, a tálalással azért vannak hibák.. - néztem a tányér majdnem közepére zúdított adagra. - Akkor.. hajrá. Mmm. Mintha tökfőzelék lenne. És eléggé sótlan. Bizonyára diétás. És hideg is, de a sali ad egy kis kárpótlást. Olyan akár a menzás kaja. Jó ebből asszem nem eszem túl sokat. A pudingra nagyon kíváncsi vagyok! - Láttam Amber arcát amint egyre láthatóbbá mosolyog - Igeen, ez nagyon- NAGGGYON ott van. A sarki büfében is kapni ilyen Erzsi néni kisboltja mellett. A kukában. - felbontottam és bele nyomtam a kanalat. - Igazából ez meg nem is rossz. Azért ez sem mindennapi- nevettem el magam. - De te, ifjú hölgy, nem tudod mit hagysz ki. Tulajdonképpen ha ilyen lenne a kaja minden nap, még be is költöznének ide. Van ingyen ágy, kaja, ruhát is adnak... - tűnődtem el. - Vagy a börtön, vagy ez..
- Amber. Ha nem akarsz felkelni azt, mindenki meg fogja érteni. Nem baj. - mondtam komolyan, mert tudtam hogy most hallja. - De kérlek, ne hagyd el sem magad, sem engem. Neked túl kell élned!
Nem nyitotta ki a szemét. És nem csinált semmit. De láttam hogy egy könnycsepp lefolyik az arcán.
- Kiviszem a tányérokat. - össze szedtem a maradékot és kivitték a tálcán mindent.
- Köszönöm szépen. Egészen tetszett- mondtam az ápolónak.
Mikor vissza értem a szobába, egy fúrcsa érzés fogott el. Valami nincs rendben.  Mintha hidegebb lenne, és félelmetes... Nem is tudom. Csendben ültek vissza a hejemre. Szerintem már akkor tudtam mi fog történni.
Hallgattam Amber pulzusát, amit a monitor figyelt. Számoltam, hogy mennyi idő telik el a két pittyegés között.
1,2. 1,2. 1,2,3. 1,2,3,4. 1,2,3. 1,2,3,4,5. 1...és leállt. Ott ülltem. Csendben. Elakadt lélegzettel. Fogtam a kezét. És néztem ahogy meghal.