Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

11. Fejezet A csapat 4/3

„Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.

- Vavyan Fable"

Aomine szemszöge:

Csak figyelem a vonásait. Bő fekete pólója vizesen tapad a vállára és a hátára, vizes haja miatt. Szemei csukva vannak, hosszú szempillái arccsontját verdesik. Nem csinál semmit se, csak vár. Óvatosan oda hajolok hozzá és megcsókolom nedves homlokát. Illata megint betölti a tüdőmet, citrom és menta lágy keveréke. Nem tudom, miért teszem ezt. Ahogy azt sem, hogy miért bánok vele olyan gyengéden, mint egy porcelánbabával. Elhúzódom tőle kicsit gyorsabban, mint ahogy felé hajoltam és azokba a szép vörös szemekbe nézek, sosem láttam még ilyen szépnek a szemeit. Arca lassan a haja színével vetekszik. Bár van egy olyan megérzésem, hogy én sem lehetek jobb állapotban, mint ő. Pedig csak egy homlok puszi volt, semmi több.

- Igazad van, tanuljunk inkább! – mondom rekedten. Mi a fasz ütött belém? Miért tettem meg, amit az előbb? Csak elképzeltem, hogy mi lenne, ha megérinteném. De nem így. Komolyan mondom, kezdek megörülni. Vöröske, csak zavartan pislog rám, aztán bólint. Úgy pattan fel az ágyáról, mint egy gumilabda. A könyves polca felé tart. Lehet azért tettem, mert a számat nézte feltűnően? Vagy, mert... Nem tudom, baszki! Komolyan ez egyre rosszabb. Nem tehetek többet ilyet. Nem lehetek gyengéd és törődő vele. Mert csak ezért nem csókoltam meg, hisz tudom, hogy nem áll készen az ilyesmire. Csak rá kell nézni. Látszik rajta, hogy nem érinti így meg egy fiú vagy férfi sem. Persze a bátyját, az apját és persze az idegesítő szőkén kívül. Bár persze ők nem is tekinthetnek úgy rá, ahogy én... Várjunk! Mi van? Sehogy sem tekintek rá, csak egy idegesítő lány semmi több.

- Kezdjük az angollal szerintem, majd egy másik időpontban megcsináljuk a kémiát. Jó lesz így? – kérdezi feszülten. Értetlenül nézek rá, hogy mégis miről beszél. Aztán ahogy meglátom az angol könyvet, leesik a tantusz.

- Ch, nekem mindegy. – mondom unottan. Felállok az ágyról és a táskámhoz sétálok, amit az ágytól nem olyan mesze dobtam le. Felveszem és kiveszem belőle a könyvet. Visszamegyek az ágyhoz, míg ő az asztalánál ül a forgós székben.

- Először is, mennyire megy az angol? – néz rám érdeklődve. Közben egy tollat birizgál a kezében.

- Meg van a kettes belőle. – vonok vállat. Ő csak felsóhajt és feláll a székből. Elkezd fel-alá sétálni a széktől a szekrényéig.

- Nem így gondoltam. Ebben a tantárgyban nem az határozza meg, hogy jó vagy-e a nyelvből, hogy milyen a jegyed, hanem a kommunikáció képességed. Szóval mennyire megy? – magyarázata végén, megáll velem szembe.

- Hát, ha kézzel-lábbal magyarázok közben, akkor megértenek. Inkább az megy jobban, ha hozzám beszélnek. – mondom neki válaszként.

- Tehát megérted, amit mondok, csak válaszolni nem tudsz. – mondja nekem angolul. Akcentus nélkül beszél hozzám, bár a hangja kicsit megváltozik, mikor angolul beszél és az is észrevehető, hogy nem a brit angolt használja, hanem az amerikait.

- Pontosan. – válaszolok neki japánul. Ő csak elmosolyodik.

- Mi van az írással? – kérdezi ugyan úgy angolul. Erre elfintorodom.

- Létezik, de nem vagyunk jóban. – mondom lazán, hiszen nagyon nem érdekel.

- Akkor nehéz eset leszel, ahogy Taiga is volt. – mondja feszülten, de ezt már japánul.