Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

17. Fejezet Légy az én...! 5/3

"Nincs nagyobb magány, mint amit másokkal szemben érzünk."

Henri Loevenbruck

Amika szemszöge:

Végre egyedül lehetek a szobámban, péntek délután van. Apának valami üzleti ügy miatt vissza kellett utazni Amerikába, azt mondta legkésőbb hétfő estére haza ér. Nii-san pedig hétvégi edzőtáborba ment, ahogy még jó páran az összetákolt csapatból, így annak a maroknyi tagnak nem tartunk edzést. Meccse se lesz most a Dinkáéknak így végre kiélvezhetem a szabadnapjaimat egyedül. Ezért is van az, hogy hangosan szól a zene a laptopomról, miközben festek az előttem álló vászonra egy tavas tájképet. Éppen a víz fodrozódását javítom át, mikor a kellemes zongoradarabot túl harsogja a telefonom csengőhangja.

- Nem hiszem el! Komolyan, nem lehet békén hagyni? – mordulok fel, kezemben lévő ecsetet a bal fülemhez dugom, ahogy a ceruzát is szoktam. Bosszúsan elindulok a laptopomhoz, hogy leállítsam a zenét, majd a telefonomért nyúlok, ami a könyves polcomon zenél. Értetlenül pislogok a készülékre, amin Dinka neve világít. A hívás fogadására nyomok, majd a jobb fülemhez emelem, ezzel elkerülve azt, hogy az ecset kiessen.

- Mondjad, de gyorsan! – szólók bele egyből dühösen. A túlsó oldalról nem érkezik válasz, ha nem hallanám az ideges szuszogást, azt gondolnám, hogy nincs is ott senki. Furcsa okból én is várok, és a kezdetleges mérgem tova száll, helyette inkább aggódni kezdek.

- Daiki, mi a baj? – kérdezem a nevén szólítva, amit eddig talán csak egyszer tettem meg. Aggódom, mert eddig sosem hívott fel, max üzenetet írt, de ennyi.

- Itt vagyok – szólal meg végre. Hangját torzítja a telefon, de így is észreveszem, hogy ideges.

- De mi a baj? És hol az az itt? – bombázom továbbra is kérdésekkel. Hallom, ahogy fújtat egyet, majd bele kezd valamit magyarázni, de értelmetlen az egész és meg is akad benne.

- Hé, nyugi! Először csak mondd el, hogy hol vagy! Oda megyek – beszélek határozottan, miközben a szobámból igyekszem kifelé, az előszobába, hogy a cipőmet fel tudjam venni.

- Az apartman előtt állok. Kész röhej az életem. Egy darab szart se ér, ahogy én se! – szavai dühösen és kétségbeesetten csengenek.

- Ne mondd ezt! Pár perc és ott vagyok. Ne menj el! – szólók rá, hogy még véletlenül se jusson eszébe elmenni.

- Hova is mehetnék? – motyogja fájdalmasan. – Itt leszek Amika – suttogja el, majd megszakítja a hívást. Kissé döbbenten ülök a földön, egyik kezemben a telefon a másikban a cipőm van. Amikának hívott... Semmi idegesítő becenév, semmi Rókácska, semmi, csak egyszerűen Amika. Ez egyszere ijeszt meg, és tölt el egy meleg érzéssel. Amik így együtt, csak még jobban kiakasztanak. Gyorsan felveszem a másik tornacipőmet is, azzal már nem is törődőm, hogy megkössem a fűzőket, felállok, magamhoz veszem a kulcsokat, és már megyek is. Bezárom az ajtót, utána már nem is tökölők tovább a lifttel, gyorsabb lesz, ha lépcsőzöm. Tényleg hamarabb leérek, igaz, hogy kétszer majdnem elestem, de ez most nem fontos. Erősen kilököm a lépcsőház bejáratát, és egyből szembe találom magamat, a kék hajúval. Laza rövidnadrágban van, ami a térdéig ér, egy trikóban és az elmaradhatatlan sportcipőjében, de nem ezeken akadok fenn, hanem a sporttárska és Gin látványán. A kutyus nyugtalanul ül a gazdája mellett, aki dühösen nyomkodja a telefonját.

- Daiki? – kérdezem félhangosan, így elsőre nem is vagyok benne biztos, hogy meghallja. De ez nincsen így, egyből felkapja a fejét és egyenesen rám néz. Szemei, mintha fel lennének dagadva és vörösek is. Sírt volna? Nem törődve a sok kérdéssel, amik bennem játszódnak le, elindulok felé, de amint elé érek, nem állok meg, hanem egyből átölelem. Nem tudom, miért teszem ezt, de úgy érzem, szüksége van erre. Annyira meglepi a nem mindennapi tettem, hogy hallom, ahogy lejti mellénk a sporttáskáját. Gin vidám csaholásba kezd, közben az orrával lökdösi a lábamat. Legalább ő boldog hármunk közül, Dinka óvatosan, de azért érezhetően visszaölel, arcát a hajamba temeti, úgy kezd újra motyogásba.

- A hajamon keresztül nem értelek – beszélek neki félhangosan, a mellkasa az én hangomat is tompítja, de nem annyira, hogy ne lehessen érteni. Morog valamit, de azért elemeli az arcát a hajamtól, helyette az állát támassza rá.

- Aludhatunk nálad? – kérdezi érthetően. Kérdése meglep, így kicsit eltolom magamtól, hogy rá tudjak az arcára nézni. Enged nekem, így egyből szembe találom magamat az arcával, ami most kivételesen tükrözi az érzelmeit. Olyan fájdalom ül az arcán, ami számomra nem idegen, hiszen a tükörképem is ezt tükrözte sokáig, miután anyám elhagyott. De akkor se értem, miért engem keresett meg.

- Momo-chan? – kérdezem értetlenül. Hiszen nem én vagyok a gyerekkori barátja, meg ő biztosan jobban tudná ezt a helyzetet kezelni, mint én. A saját pánikrohamaimat se tudom kezelni, ahogy az érzéseimet se, nem hogy majd másét fogom tudni. De ahogy elnézem őt, a reakciója nem épp pozitív a lánnyal kapcsolatban most, mármint az a fintor elég árulkodó.

- Szerinte megint túlzásba estem, és érzéketlen fasznak nevezett. Szóval esélytelen, hogy oda menjek! – magyaráz kicsit homályosan, és nagyon dühösen. Újra vállára kapja a táskáját, és idegesen dobol a lábával. – Ő se ért meg, ahogy senki sem. A biodíszlet apám is anyám pártját fogja, és még nekem kéne bocsánatot kérnem azért, mert kimondtam az igazat. Meg a faszt, inkább eljöttem, hiszen bárhol jobb, mint abban a rideg puccos börtönben, amit anyámék otthonnak mernek nevezni. Közben, pedig inkább szállónak használják, legalábbis eddig így volt – magyarázza, miközben magát hergeli tovább, kezeivel hadonászik is hozzá. Kicsit nevetségesen nézhetünk ki, de ez nem foglalkoztat annyira, mint hogy megértsem mi is történt közte és a szülei között.

- Daiki, nyugodj meg, és az elejéről mondd el! – szólok rá újra. A neve hallatára újra megáll és egyenesen a szemeimbe néz. Látszik, hogy sikerült kizökkentenem ezzel őt, úgy néz rám, mintha még sosem látott volna ezelőtt.

- Miért vagy festékes, és mi ez a cucc? – kérdez egy teljesen felesleges dologra. De azért én is végignézek magamon, a felemás kisállat mintás zokni, tényleg viccesen nézhet ki, de a többi ruhadarabbal kapcsolatban semmi kivetnivalót nem találok. Egy kantáros farmer rövidnadrágban vagyok, az egyik kantárt a vállamon hagytam, míg a másikat hagyom lógni, valamint egy fehér atléta van rajtam, amiért nem kár, ha festékes lesz, amin jó pár kék-zöld festék paca virít. Gondolom, az arcomon is van, mert kicsit viszket a bőröm a megszáradt festéktől. Hajamat egy kócos kontyba fogtam fel, hogy ne zavarjon.

- Festettem mikor hívtál, és ezekért a ruhákért nem kár, ha festékes lesz – rántok vállat.