Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

13. Fejezet A múlt örök marad 3/1

Sziasztok! Már megint sokáig nem volt fejezet, igen tudom és sajnálom is. De remélem kárpótolni tudlak titeket ezzel a fejezettel. Jó olvasást!

„Ha meg akarod tudni, milyen érzéseket táplálsz valójában valaki iránt, figyeld meg, milyen hatást gyakorol rád, ha váratlanul levél érkezik az illetőtől."

- Arthur Schopenhauer

Amika szemszöge:

A hétvége hátralévő része is gyorsan oda lett. A vasárnapunkat apával töltöttük, kicsit olyan volt, mint régen. Talán megint lehetünk egy család, mint régen, mikor több ideje volt ránk. Legalábbis ezt remélem az itthon töltött ideje hosszabb lesz, mint eddig. Bár hiába megy itthon minden jól, a suli és a két csapat mellett nem állhat meg az életem. Hiányzik az eddigi semmittevés, bár így nem érzem magamat feleslegesnek sem.

Kedd reggel van, én pedig sietek elhagyni a lakást, hogy odaérjek a reggeli edzésre, amire Dinkát is be kell rángatnom, nem lesz egyszerű feladat. Éppen a görkorcsolyámat szenvedem magamra, mikor a leveles rés az ajtón kinyílik, és egy levél csúszik be rajta, majd előttem ér földet.

- Mi a szösz? - mormogom magamnak meglepetten. Korán van még és ráadásul kedd van, amikor nem hordanak levelet. Felveszem az előttem heverő levelet, és ahogy a küldött adatai helyén, csak egy név szerepel, egyszerűen lesokkol, valamint érzem, hogy lever a víz is.

- Nem, és nem. Mégis, hogyan, és miért? - pánikolok be teljesen, és a rohamom is kezd előjönni. A levegő vételem egyre gyorsabb, míg zihálásba nem vált az egész. Meg kell nyugodnom, ezt nem láthatják meg apáék. Lassan összeszedem magamat, és a levelet a mellettem ledobott táskába rejtem el, majd a vállamra veszem. Fellökőm magam álló helyzetbe, és az ajtóhoz gurulok lassan.

- Sziasztok! Elmentem, majd a délutáni edzés után jövök haza - kiabálok kicsit rekedtes hangon. Választ nem várva hagyom el a lakást. Bezárom az ajtót, majd a lifthez gurulok. Remegő kézzel megnyomom a hívó gombot, és türelmetlenül várakozok. Nem akarok arra a papírra gondolni, ami a táskámban van. Mégis miért most? Egyáltalán, honnan tudja, hogy itt lakunk? Vajon az országban van? Biztos, hogy itt van, mert nem rendesen van feladva a levél, szóval a városban lehet. Ch, ez most nagyon nem hiányzott nekem, így is a fejetetejére akar állni az életem, és most ez is. Nagy levegőt veszek, és beszállok a liftbe, megnyomom a földszintet jelző gombot. Várok, hogy elinduljon a lift, hogy végre leérjek, és friss levegőt kapjon az egész testem, szükségem van most rá. Ahogy a lift megáll, és az ajtajai kinyílnak, egyből kigördülök a folyósóra, onnan ki az utcára. Mély levegőket veszek, és megpróbálom végleg kiűzni a gondolataim közül a levelet. Össze kell magamat szednem, ez csak egy levél, de pont olyantól, akiről hallani se akartam. Mély levegőket veszek, és elindulok végre a suli felé. Nem hallgatok zenét, pedig most nagy szükségem lenne rá, de így biztonságban eljutok a sulihoz. Már csak egy baleset hiányozna nekem, meg apáéknak.

Gondolataim örvényébe merülve gurulok az utcán, már csak egy sarokra vagyok a sulitól.

- Amika várj meg! - kiabál valaki utánam. Ijedten kapaszkodok meg az előttem lévő oszlopba, majd hátra nézek, ahonnan a nevemet is hallottam. Nem kell zseninek lenni, hogy tudjam ez csakis Momoi lehetett. Ahogy az sem lep meg, hogy Dinka fáradtan sétál mellette. Biztos vagyok benne, hogy Momoi elment érte, hogy időben beérjenek. Hiába lépett ki a kosárcsapatból a rózsaszín hajú lány, a nagy mamlasz sorsát akkor is a szívén viseli, ha akarja ezt a másik, ha nem. Nyugodtságot színlelve oda intek nekik.

- Mondtam, hogy ne kiabálj neki! Még a holtakat is megijeszted, olyan hangos vagy, Satsuki - ásít mondandója végén. Satsuki úgy reagál, mint mindig, felfújja arcát, mint egy harcias hörcsög, bár a hörcsögök egyáltalán nem harciasak. Kiss várakozás után utolérnek, és megállnak előttem.

- Szia! Ne haragudj, hogy megijesztettelek - néz rám nagy rózsaszín szemeivel, mint valami kislány, aki nagy bajt csinált.

- Szia! Nincs baj, Momoi - ingatom fejemet elnézően. Dehogy haragszom, legalább kirángatott az emlékekből. - Reggelt, Dinka! - köszönök neki is, viszonylag kedvesen. Bár tőle csak egy lusta biccentést kapok, az is valami. Így haladunk tovább hárman, hogy még jobban eltereljem a figyelmemet a reggeli incidensről, szórakozni kezdek a görkorcsolyával.

- Nem is tudtam, hogy tudsz görkorcsolyázni - beszél hozzám, Pinkike meglepetten.

- Annyira nem nagy szám - rántok vállat kissé unottan. Közben beérünk az udvarra, mivel korán vannak a reggeli edzések, így elég kihalt az iskola. Ami nem is baj, jobb így, hogy nem vesz körül sok ember. Alapból instabilabbnak érzem magamat, szóval erre nem kell még az ember tömeg is. Csak csendben hallgatom Momoi csacsogását valamiről. Lehet ez most gonosz tett tőlem, hogy nem figyelek teljes mértékig rá, de egyszerűen nem megy. De, hogy ezt ő ne vegye észre, elé gurulok és teljesen felé fordulva gurulok hátrafelé.

- De nekem sietni kell, mert pár perc, és kezdődik egy megbeszélés a többiekkel. Jó edzést nektek! Sziasztok! - köszön el tőlünk vidáman, és már rohan is be a főépületbe. Csak utána intek, és most már előre fordulva haladok az edzőterem felé.

- Te se figyeltél rá - jelenti ki unottan Dinka. Meglepetten nézek rá, de egy vállrándítással le tudom a témát. Nincs semmi kedvem beszélgetni, és azt tettetni, hogy minden jó, mert nagyon nem.

- Értem én, hogy reggel van, de nem így szoktál viselkedni - morogja álmos hangon. Erre se reagálok semmit se szinte, csak a számat húzom a helyzeten.

- Látom, ma nem megy a normális kommunikáció. Ha helyre kattan az agyad, akkor beszélünk - feldúlton elviharzik mellettem, mint egy dúvad. Értetlenül állok meg. Ez mégis mi az Isten volt? Semmit se értve, nézem távolodó sziluettjét, tekintettem elidőzik széles vállain és hátán. Lénye bámulásából ő maga zökkent ki, ahogy maga után hangosan bevágja a tornaterem ajtaját. Legalább nem lógja el az edzést.

Aomine szemszöge:

Mégis mi volt ez? Miért viselkedik ilyen flegmán? Ch, idióta liba. Pedig még viszonylag kedves is voltam vele. Tegnap még semmi baja nem volt, lelkesen mesélte, hogy már kész is van az edzőtervünkkel és még az apjával is tudott időt tölteni. Azóta a szombat óta, mintha kicserélték volna folyton az én társaságomat kereste hétfőn, ami idegesítő módon nem zavart, sőt ha teljesen elmeháborodott lennék, még azt is mondanám, hogy élveztem, hallgatni őt. Erre kevesebb, mint 24 óra alatt vissza változott a néma idegesítő libává, aki mindig is volt. De ez engem mégis mi a faszért zavar? Idegesen csapom be magam után a tesiterem udvarra néző ajtaját, ezzel a tettemmel a bent tartózkodók figyelmét magamra hívom.

- Micsoda meglepetés, Aomine is betévedt - ad hangot gondolatainak az edző. Harasawa-san végig vezeti a tekintetét rajtunk, akik hajlandóak voltak betolni ide a seggüket, kora reggel. - Na, és hol van a csapat egyetlen női tagja? - kérdezi, mintha bárki is tudná. Jó én persze tudom, hogy kint van az udvaron és pillanatok kérdése, hogy betoppanjon.

- Nekem írt reggel, hogy útra kész, ez volt kb. húsz perce - cincogja Sakurai.

- Te mégis mióta vagy vele ilyen jóba? - förmedek rá egyből. Ő persze egyből sajnálkozásba kezd, csak a szokásos.

- És téged mióta érdekel, hogy kivel vagyok jóba? - kérdezi egy hanga a hátam mögül. Oldalra lépkedek, hogy tisztán rá láthassak egy vörös buksira. Lenézek vállára, amin ott lóg összekötve a görkorija. Kissé mérgesen sétál el mellettem, sünis mintás zokniában jelenleg nem tudom komolyan venni, még szerintem is aranyos. Oda megy a sajnálkozó fiúhoz és kedvesebben, mint az előbb hozzám szólt, beszélni kezd hozzá. Szóval, csak velem megint ilyen, hát kösz. Továbbra is dühösen trappolok a színpadhoz, ahol általában aludni szoktam, amíg tart az edzés. Ledobom a sulis táskámat és a tornazsákomat is, majd leszarva mindent, és mindenkit leveszem az egyenruha kabátomat, majd a többi ruhadarabot is, hogy átöltözzek.