Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

3. Fejezet A vihar 3/1

Itt is volna a következő fejezet. Jó szórakozást kívánok.

Aomine szemszöge:

Fáradtan fekszek végig a padon. Körmömmel a padot karcolgatom. Külső szemlélő is láthatja, hogy mennyire unom az életemet. Kellene egy kis pezsgés, vagy egy kis balhé. Akármi, csak legyen már végre valami. Még ő is jó lenne, de persze, hogy nincs itt, mert a bokája kificamodott és most otthon lustul. Vagy bármi mást csinál, ami ennél érdekesebb. Unottan nézek végig az osztályon, akik a mostani bent lévő tanár rizsáját hallgatják. Aj, unalmas. Ásítok fel látványosan. Unalom. Döntöm vissza a fejemet a padra és tovább bámulom az eget, amíg el nem nyom az álom. A csengő éles hangjára kelek fel. Ez nem zavar meg az előz cselekedetemben csak az, hogy egy árnyék tornyosul felettem. Kinyitom, egyik szememet úgy nézek fel a betolakodóra, aki nem más, mint a második anyám, név szerint Satsuki.

- Aomine Daiki! Már megint mit tettél? – néz rám szikrázó szemekkel, olyan a tekintete, mint akit meg akar ölni. Bár ha meg is tudná tenni Tetsu biztos megharagudna rá, azt meg ő nem akarja. De mégis mi a baja már megint? Reggel még tök normális volt. Ő keltet fel, mint minden reggel mikor suli van, vagy meccs. Még reggelit is akart csinálni. De azt meg én utasítottam vissza, mert ha a szüleim haza jönnek, nem akarom azzal fogadni őket, hogy a konyha leéget. Megint.

- Nem' tom mit zagyválsz. Nem tetem semmit tegnap. Csak az edzést lógtam el semmi több – vonom meg a vállamat. Satsukit még jobban kiborítom azzal a ténnyel, amit ő elfelejtet reggel megemlíteni.

- Tényleg ha már itt tartunk. Miért nem jöttél edzésre tegnap? Tudtommal már nem csak te magad tudod legyőzni saját magadat, hanem a Seirinnek sikerült téged legyőzni és ne mond azt, hogy véletlen volt, mert véletlenek nincsenek – jutatja eszembe a tavalyi Téli Kupa eredményét, hogy igen is nekik sikerült engem, Aomine Daikit legyőzniük. De ha nem lenne nekik, Tetsu és az a Baka, akkor semmi esélyük se lett volna.

- Ch. Satsuki ők csak azért győztek, mert ott volt nekik az Áradat semmi több. És amúgy is. Az egyetlen, aki legyőzhet engem, az én magam vagyok! Nem holmi árnyék és annak gyenge kis fénye. Vagy talán? Hm, egy Démon – motyogom az utolsó szavakat magamnak. Persze Satsuki nem hallott ebből semmit. – Na, de ezen kívül mit is vétetem így kora reggel? – nézek rá értetlenül. Hisz még mindig nem bökte ki mit is követtem el, amiről halvány lila elképzelésem sincs.

- Csak az, hogy tegnap sikításokat lehetet hallani és láttak téged meg egy vörös hajú srácot, amint abba az irányba mentek. Ebből következtetem arra, hogy te is benne voltál. Szóval melyik lányt bántottad? És ki volt a másik srác? – teszi fel nekem a kérdést. Szóval láttak engem és Kagamit az aulában. Satsuki meg nem tudja, hogy ki volt a srác meg a szerencsétlen "áldozatom". És persze, hogy egyből én vagyok a hibás.

- Ch. Nem én tetem. A srác a mostani fény. A sikoly pedig a húgától származik, akit a rögbi csapat pár tagja megakarták erőszakolni. Tényleg semmi közöm hozzá, csak annyi, hogy nem hagytam, hogy megtegyék. Szóval verekedtem egyet. De ha téged ez megnyugtat az is unalmas volt, mint ez az óra is – állok fel a helyemről és kifele veszem az irányt. Hátha bent van. Bár erre kicsi az esély.

- Dai-chan hova mész? – hátra nézek a vállam felet, úgy válaszolok a kérdésére.

- A mosdóba. Vagy oda is szeretnél velem jönni? – vigyorgok rá gonoszan. Ő meg pipacs vörös arccal rázza a fejét. Ezzel a kérdésemre nem leges választ ad. Na, ennyi ő is le van rendezve. Kisétálok a folyósra és elindulok egy bizonyos irányba. Persze nem a klotyó felé. Nem nekem most egy bizonyos személy kell nem pedig a klotyó. Elérem a termet mielőtt öt lépésnél közelebb mennék, körbe nézek, nem e követ mégis csak Satsuki. De nem jön utánam senki sem. Szóval azt az öt lépést gyorsan meg is teszem és az ajtót is elhúzóm. A bent lévőek értetlenül néznek rám. Nem is foglalkozok velük. A tekintetemmel őt keresem, de nem nagyon járok, sikerrel csak pár üres pad van, amit furcsállok, mert egy perc és csengetnek. Mellettem áll egy kékhajú alacsony termetű lány. Valamiért Tetsu jut róla eszembe. Nocsak, itt a mása csak lányban. A lányra nézek akki összerezzen, mint a nyárfalevél. Fél. Ez a jó hozzá állás.