Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

17. Fejezet Légy az én...! 5/5

"Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz."

Cassandra Clare

***

Mi lehet ez a nedves? Morogva húzom el a kezemet, miközben a kanapén fordulok el, hogy újra visszaaludjak. Persze ez akkor menne is, ha Gin nem próbálkozna meg valami mással, amivel teljesen felkelthet.

- Gin, hagyjál már! – morgom neki, közben a takarót igyekszem visszarángatni magamra, amit ő húz le rólam. Végül ezt az idegesítő játékát feladom elég hamar, mert kurvára álmos vagyok. Dühösen oldalra fordulok a kutyám felé, majd ahogy nehezen hozzá szokik a szemem a sötéthez, észreveszem a körvonalát is, ahogy konkrétan velem szembe ül, a takarómmal a szájában.

- Mi az? – kérdezem, mire abbahagyja a hangoskodást és a fejét a folyosók felé fordítja. Semmit sem értek, így megpróbálom visszalopni a takarómat, hiszen nincs rajtam más csak egy alsónadrág, szóval érthető, ha kicsit fázom. Persze a visszalopásból nem lesz semmi, mert észre vessz és egyből hátrébb lép, hogy még véletlenül se érjem el fekve azt a szart.

- Baszki, csak legyen reggel! Esküszöm, csak száraztápot fogsz kapni, semmi szalonna – fenyegetem meg, közben felülök, hogy így talán vissza tudom szerezni azt, ami az enyém. A kanapé nyikorgásán kívül semmi mást nem kellene hallanom, de meglepődve pislogok, hátha csak képzelem a nyöszörgést. Csendben ülök, és egyenesen Gint bámulom, aki továbbra is a folyosó felé néz. Újra felcsendül a nyöszörgés, de most már tisztán hallom, ahogy a kiáltást is, ami annyira hirtelen töri meg az éjszakai csendet, hogy ijedten pattanok fel az ideiglenes ágyamról. Nagy léptekkel indulok el, Amika szobájához, mert máshonnan nem is jöhetnének a hangok, Gin pedig előttem siet a takarót hátra hagyva. A szobához érek, és egy pillanatra megállók, hiszen mégis csak alszik, lehet nem annyira jó ötlet felkelteni. De ez a megingásom elillan, ahogy meghallom a hangját.

- Nem akarom újra! – kiált fel, rekedten. Vajon mióta szenvedhet? Én meg, meg se hallom, ha Gin nem kelt fel. Belépek a szobájába, a sötétben igyekszem elnavigálni magamat az ágyához, ami sikerül is. Az ágyon természetesen őt találom, a takaróját lerúghatta magáról a sok forgolódásban, amit most is csinál. Az ágyára térdelek, óvatosan tervezem felkelteni, de ahogy zokogni kezd, majd felsikítva felül az ágyon, egyből magamhoz húzom őt.

- Rókácska, csak egy álom volt. Nincs baj, itt vagyok! – igyekszem megnyugtatni. Teste remeg, mint aki fázik, a levegőt szabálytalanul veszi, és olyan szorosan bújik hozzám, mint ahogy a tetőn is tette. Továbbra is igyekszem csitítani őt, ahogy a haját is simogatni kezdem, hátha ettől hamarabb megnyugszik.

- Dinka? – suttogja szinte már hang nélkül.

- Igen, én vagyok. Ez már a valóság, nézd! – csípem meg finoman a karját, amire újra elsírja magát.

- Olyan élethű volt – mondja két zokogás között. Nem kérdezek rá, hogy mit álmodott, mert azzal csak még jobban felzaklatom. Óvatosan ringatni kezdem magunkat, ezzel is talán hamarabb megnyugszik és visszaalszik majd. Gin finoman felugrik hozzánk, majd Amika lábára fekteti a fejét.

Percekig így vagyunk mi hárman, míg nehezen, de megnyugszik és enged a görcsös ölelésből. Így én is jobbnak látom, ha elengedem őt, és vissza megyek majd a nappaliba. Kissé csapzottan, de visszafekszik az ágyra, arrébb húzódva tőlem. Akkor tényleg mennem kell, még utoljára megszorítom a kezét, majd a szőnyegére lépek. Ijedten néz rám, majd a kezem után kap, amit még nem tudtam elhúzni teljesen.