Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

5. Fejezet Vissza a múltba 2. rész: Idióta segítséget kér és a fogadalom 5/5

„Gyűlölni valamit, amit szerettem olyan fájdalmas érzés.

- Kuroko" 

A napok szépen lassan teltek. Behajtottam Kisén a tartozását, ami az volt, hogy kilövessük a füleimet, amit ő állt, így lett hat darab fül pirszingem. Persze összesen a két fülemen. Megismerkedtem a csapata többi tagjával, ami elégé érdekes volt, mivel egyikőjük sem mondható normálisnak. Bár Szösziből kiindulva meglepő lett volna, ha azok lettek volna. A csütörtöki edzést végig néztem és meg kellett alapítanom, hogy nem egy rossz csapat. Sőt mi több. Egy nagyon erős csapatba került Kise. Most van péntek, mi meg a meccsre készülünk, amit már alig várok. Komolyan olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Legalábbis ezt állítja rólam Kasamatsu-san.

Hat órára oda is érünk a stadionhoz, a meccs félhétkor kezd. Izgatottan ülök, a helyemen miközben a lábaimmal az egyik kedvenc dalomnak a ritmusát dobogom. Kise és Kasamatsu-san között ülök. Persze most is úgy vagyok itt, mint Kise barátnője. Azért, hogy ha bátyám meg is lát ne tudja, hogy én vagyok az.

- Amúgy ki ellen játszik a bátyám csapata? – közben a lent melegítő Seirint figyelem, a másik csapat még nem jött ki.

- A Touou Akadémia ellen. – egyszerű választ add Kise.

- Olvasni még én is tudok. Köszi, Kise. – morgok rá.

- Ajh, ők egy erős csapat. Főleg ha ő is játszani fog. – értetlenül nézek a feszült Kisét. Ezt meg mi lelhette?

- Mi a baj Kise? – rám néz, talán most először mióta itt vagyunk.

- Volt csapattársam és nagyon erős, de a hozzáállása és a személyisége elégé... Hogy is mondjam? Talán a legmegfelelőbb szó rá az, hogy másabb. Igen, sokkal másabb, mint te vagy én. De azt tapasztaltam, hogy Kagamicchi és ő nagyon is hasonlítanak. – magyarázza, miközben újra a pályára néz, ahol már az ellenfél is melegít. Én is végig nézek rajtuk, de nem láttok semmi érdekeset. Az tény, hogy nem egy kezdő, gyenge csapatról van szó, de mégis.

- Ch, persze, hogy nincs itt. – mormolja a szavakat. Közben hátradől a széken.

- Kicsoda? Kise ki az a személy, akiről beszélsz? – faggatózok tovább.

- Aomine Daiki. Aominecchi volt a csapattársam, a barátom és az egyetlen egy személy, aki miatt elkezdtem kosarazni. Talán mai napig felnézek rá és csodálom is őt. Sosem tudtam legyőzni akár hányszor hívtam ki egy-egy ellen. De ő megváltozott, ahogy mindannyian. De ő teljesen kifordult önmagából. Elkezdet saját maga játszani. Önző lett, még a saját árnyékától is elfordult. De mivel a győzelem volt a legfontosabb, így nem foglalkoztunk vele. Ígyis nyertünk, ígyis bajnokok lettünk és híresek. De ezen az úton elveszítetünk valami fontosat. Az pedig önmagunk volt. Ez történt velem tavaly, ettől akartalak megóvni és még most is ezt akarom, amíg mind rá nem döbbenünk, hogy mit is rontottunk el. És talán. Mondom talán, de megváltozunk. Azt szeretném, hogy csak egy percre is, de minden olyan legyen, mint a legelején. Együtt ünnepelni, nevetni és megint csak úgy együtt tölteni velük az időt. És amit nagyon szeretnék újra együtt játszani, mint régen. Ne értsd félre most is jó, sőt jobb is az életem és szeretek a Kaijo csapatának a részese lenni. De nem is tudom. Olyan bizonytalan ez az elképzelés. Inkább csak egy vágyálom marad. – suttogja el a végét, lehajtót fejjel. Felemelem a kezemet és a szőke tincsek közé túrok, olyan mintha arany fonalak takarnák a kezemet.

- Tévedsz Kise. Lehet, hogy megváltoztatok, de ha tényleg egy csapat lettetek volna, akkor együtt élitek meg az ilyet. Nem pedig egyedül járjátok végig az úttatokat és ezt csapat címszó alatt adjátok elő. Tudod pont azért csapat egy csapat, mert támaszt nyújtanak egymásnak, olyan lehet ez, mint egy család. Az pedig, hogy Kurokot hátra hagyta az a dinka azért csak is saját magát okolhatja. És itt jön az, hogy már nem is hasonlítanak a bátyám és ő, mert Taiga sosem hagyná ott senkit sem. Legalábbis akit kedvel, vagy a barátjának tartja. Ő kifog állni érte és akár a végsőkig is elmenne érte. Az pedig, hogy felnézel valakire teljesen normális. Hisz minden ember ilyen. Kell nekünk valaki, akit követhetünk vagy csak egyszerűen tisztelni akarjuk azt aki, vagy amit csinál. És nem. Nem értetem félre. Nagyon is értem, hogy miért is gondolod így. Én is vissza szeretnék menni a múltba és újra élni, de ez nem lehetséges. Mert az idő halad tovább akár akarjuk, akár nem. – fejtem ki véleményemet. Még mindig a fejét simogatom, hogy megnyugodhasson. Kasamatsu-sanra pillantok, aki döbbenten néz minket, de mikor rájön, hogy nézem, rám mosolyog és helyeslően bólint. Kise kifúja az eddig bent tartót levegőt. Vissza ül, úgy ahogy az előbb volt és mintha mi sem történt volna, nézi a kezdődő meccset. Én is inkább azt figyelem.