Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

7. Fejezet A rosszat, jó követ... Vagy mégsem? 4/3

„Az életben minden változtatáshoz nagy bátorság kell, és sokan erre képtelenek, mert biztonságra törekszenek bármi áron, akkor is, ha ez az ár valójában egy boldogtalan élet.

- Tari Annamária"

Amika szemszöge:

- Hogy érti azt, hogy nincsen rajz klub? – beszélek hangosabban a kelleténél az igazgatónővel. Közben fel-alá mászkálok a helységben.

- Úgy értem, ahogy mondtam, tizenöt perccel ezelőtt. Sensei már nem bírja, idős hölgyről beszélünk Amika-chan. Egy tanuló miatt nem fogom kockáztatni az egészségét. – mondja el újra a tényeket. Megállok és Takeda sensei felé fordulok.

- De nekem ez jelentett mindent. Én rajzolni akarok, ha azt csinálom, érzem, hogy igazán élek és ezt értékelik pozitívan. Nem vagyok egy senki, hanem valaki vagyok. – motyogom lehajtott fejjel. Ezt még nem mondtam senkinek sem, hogy így érzek vallójában. Lassan a székhez sétálok és bele roskadok az ülőalkalmatosságba.

- Amika-chan az emberek változnak. Nem azt kérem tőled, hogy ne rajzoljál többet, hanem csak azt, hogy keressél egy másik klubot. A rajzoláson kívül még rengeteg más dologhoz értesz. Jó vagy a sportokban és még okos is vagy. Bármilyen klubot választhatod, én pedig megígérem, hogy be is kerülsz oda. – biztató szavai megnyugtatnak.

- Rendben keresek egy másik klubot. Mennyi időm van erre az egészre? – kéredzem meg az időkorlátról. Elfogadom a tényeket, de nem fogok beletörődni, keresek megoldást rá, hogy újra rajzolhassak.

- Egy héten belül szeretném látni azt a lapot kitöltve. – bök a fejével az előttem lévő papírra.

- Rendben van. És, amit az előbb mondtam az nem maradhatna köztünk? – feszengve nézek a nőre. Takeda mosolyogva bólint egyet, amire hálásan elmosolyodok, és már megyek is ki a folyosóra, hogy neki állhassak keresni egy új klubot. Csak nem lesz olyan nehéz.

Harmadik szemszög:

Az igazgatóirodában csend honol, a harmincas éveit taposó nő iratokat olvasva ül a kényelmes karosszékében. A békés csendet kopogás zavarja meg. A nő felemeli fejét és az ajtó felé fordítja. Tekintet kérdő és értetlen, hiszen nem vár senkit sem. Aztán át fut egy kosza gondolat a fejében, hogy Katsunori az, de ezt hamar elveti, hiszen edzést tart ilyenkor.

- Szabad! – kiált ki a nő. Az ajtó kinyílik és egy rózsaszín hajzuhatag bukkan fel az ajtó takarásából.

- Takeda sensei, beszélni szeretnék önnel. – motyogja megszeppenve a rózsaszín hajú lány.

- Foglalj helyet Momoi! – mutat a hölgy a vele szemben lévő székre. A szólítót, helyet is foglal. Szorongva néz ide-oda, csak a nőre nem. Az igazgatónő nem érti a viselkedésének okát, hiszen nem ő hívatta be a lányt. Persze erre sosem volt oka, mert a lány mindig úgy viselkedik, ahogy azt az iskolai szabályzat előírja. Bárcsak a barátja is így viselkednek!

- Van valami baj Momoi? Talán Aomine csinált valamit? Vagy...

- Nem semmi ilyesmiről szó sincsen. Azaz baj csak ezután lesz. – tördeli a kezét, mintha most követné el élete legrosszabb cselekedeté. Takeda értetlenül néz a lányra.

- Ezt, hogy érted? – kérdez rá a dolgokra.

- Az átlagom alapján bekerülhetek a diáktanácsba, amire mindig is vágytam, de nem lehetek egyszerre két helyen. Meg nem is engedik, hogy egy ember két klubban is benne legyen. Már egy hete ezen agyalok és szerdára kéne választ adnom mind a két helyen. Ha vissza mondom a menedzseri posztom, a kosárcsapatnál találnom kell valakit a helyemre, de mindegyik lány retteg Daikitól. De én nem akarom vissza utasítani a diáktanácsot. Valamint a kosárcsapatban ott van Daiki és nem akarom, hogy azt érezze, hogy cserbenhagyom őt. Mit tegyek Sensei? – borul ki teljesen a kamasz lány. A sensei értelmezi a dolgokat és, amint Aomine Daiki neve eljut a tudatáig, elmosolyodik. Nem hiszi el, hogy ilyen könnyű dolga van.