Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

7. Fejezet A rosszat, jó követ... Vagy mégsem? 4/1

Boldog új évet kívánok mindenkinek! Meg hoztam az új fejezetet. Jó olvasást hozzá.

„Az álom az egyén lelkéhez vezető királyi út.

- The Witcher c. videojáték"

Amika szemszöge:

- Apa! Anya miért csomagol? – rángatom apa pulcsiját. A konyhánk küszöbén állok alig múltam nyolc éves. Közben anyut figyelem, ahogy csomagol, és néha el mormol valamit az orra alatt. Taiga kócosan ballag ki a közös szobánkból.

- Anya most el megy egy kis időre. Én addig itt leszek, Hercegnőm. – guggol le elém apa, így motyogja a fülembe szavait. Lassan felvesz az ölébe, én pedig jó erősen átölelem őt.

- Végre te is felkeltél mihaszna kölyök. – mordul anya bátyusra. Közben, ahogy elhalad mellette, odébb is löki őt, mintha selejtes lenne.

- Neked is jó reggelt! – mormogja pisze orra alatt morcosan.

- Attól, mert velem van bajod, azt ne a gyerekeken töltsd ki! Ők nem tehetnek semmiről sem. Ők csak az áldozatai ennek az egésznek. – kiabál apu anyuval. Én csak össze húzom magam ezzel jelezve, hogy én nem vagyok itt. Bárcsak így lett volna, hogy én ott sem vagyok. Taiga szorosan apuhoz húzódik.

- Igazad van. Minden a te hibád! Tönkre tetted az életemet. A gyerekek is a te hibádból lettek. – kiabál vissza anyu.

- Nem úgy emlékszek arra az estére vissza, hogy te nagyon ellenkeztél volna. És ha jól tudom, a gyerekhez két ember kell, nem egy.

- Ó! Szóval te emlékszel arra az estére? Mert, hogy én semmire sem az is biztos.

Ezután a szavak össze folynak, ahogy a kép is. Mire normális lesz minden akkor mi már kint állunk az utcán. Anya a bőröndjeit pakolja a taxiba.

- Anyu miért mész el? – sírok fel. De válasz nem érkezik. Anya ránk pillant, és egy fintort ejt meg felénk. – Anyu, válaszolj! Kérlek! Anyu! Anyu... - a hangom egyre erőtlenebb. De ő nem válaszol, hosszú vörös haját át dobja a válla fölött.

- Amika hagyjad, ha szeretne minket, nem menne el. – szorítja meg kezemet Taiga. Én erre csak még jobban fel sírok és a bátyámhoz bújok. Könnyes szemekkel még látom, ahogy beszáll a taxiba, ami azonnal el is hajt.

Azután minden el sötétedik. A helyszín változik. Általános utolsó éve. A folyosón haladok végig. Most kívülről látom saját magamat. A folyosón mindenki rajtam nevet, ha meg nem akkor rólam beszélnek.

- Nézd már! Ott megy a kis flúgos, aki még a saját anyának sem kell. – kiabálja az egyik gyerek.

- Miért nem húzol vissza Japánba? Ja, hogy ott sem kellesz senkinek sem. – röhögnek fel körülöttem az emberek. Pontosabban a fiatalabbik énem körül. Valaki elgáncsolója őt, és így a földre esik, körülötte repkednek a papírok és könyvek. Mindenki nevet. Arcokat nem látok, csak azaz idegesítő nevetés vesz körbe kettőnket.

- Ne, csináljátok ezt! Nem én tehetek erről. Sajnálom, csak ne bántsatok többé... - könnyeit nyeldesi, miközben beszél.

- Mihaszna. Selejtes. Semmirekellő. – kántálják a szavakat a kis hangok. Lassan le térdekkel elé, kezemet kinyújtva próbálom megérinteni a fejét, de mire oda érnék, ő megragadja a kezemet. Fejét felemelve, eltorzult arccal néz rám. Felsíkitok félelmemben. Egyensúlyomat elveszítve esek fenekemre. Kezemet rángatom az övéből, de ő egyre erősebben szorítja az enyémet.

- Nem hallod? Ez mind neked szól! Senkinek sem kellesz. Se az apádnak, se Alexnek, a bátyádnak is csak egy púp vagy a hátán. És akkor Kiséről még nem is beszéltem. Ők is elfognak hagyni, ahogy anyád is tette veled. Értsd már meg! Nem kellesz te senkinek. Csak egy hiba vagy. Egy hatalmas nagy hiba, aminek léteznie sem kellene. – ordibál velem szemben térdelő alak. Elrántom a kezemet és a földön csúszva hátrálok el tőle.

- Ez hazugság! Megígérték, hogy sosem tesznek velem ilyet. Ők nem olyanok, mint az a nő. Ők szeretnek engem és vigyáznak rám. – kiabálok, de a hangom el-el csuklik. Könnyeim utat találnak maguknak. Elérem a sarkot és ott össze is kuporodok, így sírok tovább.

- Ugyan már. Ezek csak üres szavak semmit sem érnek. – ingatja meg a fejét, miközben feláll és elindul felém. A kezében valami meg töri a fényt. Az egy penge.

- Ne gyerek közelebb! Hallod? Takarodj innen! – üvöltök fel.

- Css! Hiszen tudod, hogyan kell ezeket használni. Ne is tagad le! A bizonyíték ott van a kezeden. – ragadja meg mind a két kezemet, aztán erősen megfordítja, úgyhogy a tenyerem az ég felé legyen. Végig húzza fedetlen bőrömön az éles tárgyat. Ellentétes irányban annak, ahogy a hegeim vannak. Úgy csinálja, mikor az ereit akarja felvágni valaki. Felordítok a fájdalomra. Remegek, mint a nyárfalevél, de még így is dobálom magam és rúgkapálok.

- Eresz el! – kiabálok rá, hátha sikerül ezzel bármit is elérnem.

- Amika én vagyok az. Ez csak egy álom. Ébredj fel! – hallom meg Taiga hangját. A szemeimet lassan kinyitom. A könnyeim elhomályosítják látásomat, de még így is kitudom venni bátyám körvonalát és a rubintvörös szemeit. Amint felfogom, hogy tényleg ő az, erősen átölelem nyakát mind a két kezemmel. Ő erre meglepődve rám esik, de engem ez sem érdekkel, csak itt legyen és szeresen, ahogy csak ő tud.

- Taiga annyira féltem... - zokogom el a szavakat. Szorosabban ölelem magamhoz, mintha bármelyik pillanatban kámforrá válhatna, engem pedig újra magamra hagyna ebben a szörnyen kegyetlen világban. Ahol csak az erős élhet, a gyengének vesznie kell!

- Itt vagyok. Most már nincs mitől félned. Szeretnéd, hogy itt aludjak veled? – suttogja a szavakat bele a sötét némaságba, amit az én halk zokogásom, s az ő hangja töri meg és így olyan, mintha ordítanánk. Legszívesebben azt is tenném. Sosem akartam túl sokat az élettől. Egy szerető családot és barátokat, akik megértenek, s elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. De ezek szerint ez is hatalmas kívánság a részemről. Helyeslően bólintok, miközben a könnyeim átitatják a pólóját.

- Jól van. Csússz arrébb! – teszem, amit kér, de el nem engedem. Amint ezt megteszem, mellém fészkeli magád, úgy hogy én még mindig ölelni tudjam. Hátára fekszik, én pedig a mellkasára hajtom a fejemet. Alattam elhelyezkedő test egyenletesen emelkedik fel és le, ennél megnyugtatóbb nincs is a világon, mint egy másik test nyújtotta meleg és az egyenletes levegő vétel, aminek az üteme meg egyezik szívének ritmikájával.

- Ugyan az az állom gyötör? Vagy ez egy újabb? – kérdez rá a dolgokra. Hatalmas kezével finoman simogatja a fejemet, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék.

- Nem is tudok másról álmodni. Kezdek megörülni Taiga. Nem aludtam már egy hete rendesen, a bioritmusom fel van borulva. Nem tudok koncentrálni, emellé még gyenge és sebezhető lettem. Olyan lehetek, mint egy űzött vad, akit nemsokára elkap a ragadozó vagy jobb esetben az őrületbe kergeti. – motyogom el a gondolatomat magamról. Közben apró köröket rajzolok a hasára ruhaanyagon keresztül.

- De, hogy vagy te örült! Csak egy elveszet lány vagy, aki keresi a helyét ebben a kegyetlen világban. Egy olyan lány vagy, akit elhagyott az anyja és az osztálytársaid sportot űznek abban, hogy megalázzanak és tönkre tegyenek. És te magadban keresed a hibát nem pedig azokban, akik a valódi bűnösök. Mindig is ezt tetted. De értsd már meg, hogy te nem tettél semmit. Csak egy áldozat vagy ebben a szörnyű játékban, amit más emberek életnek hívnak. De tudod, pont ezek a tulajdonságaid miatt szeretnek meg a kedves és jó emberek. Azért tudsz te bátor és elhatározott is lenni. Érted már? Te egy jó ember vagy, akivel szörnyű dolgok történtek és még most is történek. De a legszörnyűbb vihar után is ki süt a nap. – mormogja az utolsó szavait a hajamba, amibe bele is puszil.

- Lassan aludj vissza! Én végig itt leszek veled.

A szavai nyugtatóan hatnak rám. És végül lassan, de vissza alszom.