Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

6. Fejezet Egy nem épp pihentető hétvége 5/1

Kicsit késve, de itt vagyok. Eddig nem működött az internet, szóval ezért nem tudtam hozni a fejezetet. Jó olvasást az új fejezethez!

„A barátság jelentését elmagyarázni a legnehezebb dolog a világon. Ez nem olyan dolog, amit megtanulsz az iskolában. De ha nem tanultad meg, hogy mit jelent a barátság, akkor valójában nem tanultál semmit."

Halk kopogások törik meg a békés csendet, odakint szakad az eső. Vihar tombol Tokyo utcáin. Egy kórház ablakpárkányán koppannak dallamosan a cseppek, mintha egy szimfóniát játszanának. A kórteremben félhomály uralkodik, klór és egyéb vegyszerek keverednek a levegővel. Három ágy található odabent, de csak az egyiken fekszik egy vörös hajú lány, mellette ott ül egy fiú, akinek ugyan olyan színű haja van. Neki döntötte a fejét az ágynak és mind a ketten lassan, egyenletesen szuszognak. Az ággyal szemben is található két szék, azon két fiú ül. A magasabbnak szőke haja van, ami most egy kicsit az arcába lóg, miközben a feje a másik vállának döntve tartja, és úgy alszik. A másik idősebbnek tűnik, mint a három kamasz. Fekete haja szanaszét áll. Ő is békésen szuszog, miközben a falnak dönti a fejét.

AMIKA SZEMSZÖGE:

Lassan nyitom ki a szemeimet, amint realizálom, hogy nem haltam meg és nem azért van sötét, mert ez volna a pokol. Fájdalom nyíllal a fejembe. Orromba szökik az a jól ismert klór és fertőtlenítők jellegzetes szaga. Óvatosan megpróbálok felülni, ami nehézségek árán, de sikerült. Lábam mellett valami vagy inkább valaki elkezd mozgolódni. Lepillantok, és a bátyámat pillantom meg, ahogy felém fordulva szuszog egyenletesen. Velem szemben ott ül Kise és Kasamatsu. Kise édesen alszik Senpai vállán, míg Kasamatsu-san a falnak dőlve hortyog. Aranyos egy látvány mind a három fiú. De én miért is vagyok kórházban? És ők hárman miért vannak itt?

- Gondolkozz Amika! - szólítom fel magam halkan. Azt sem tudom, hogy milyen nap van. Meredek magam elé, közben az emlékek megrohamoznak, mint a katonák az ellenséget. Hirtelen minden beugrik. Ennek az a hatása, hogy a fejem még jobban elkezd fájni. Felmordulok, amire a bátyám magához tér álmából. Kisé kótyagosan néz rám, de amint rájön, hogy én felkeltem egyből felkel kényelmetlen helyzetéből. Mellém lép, lehajol és egy puszit nyom a homlokomra. Nem szólunk, egymáshoz csak a tekintetünkkel kommunikálunk egymással. Végig simít az arcomon, és én csak bújok a meleg kézhez. Elhúzódik tőlem és az ajtó felé tart. Kilép a folyosóra és becsukja maga után az ajtót. A hangra a két álomszuszék felébred. Fáradtan néznek rám. De amint rájönnek, hogy magamhoz tértem egyből pattannak is fel álló helyzetbe. Kise nyakamba "ugrik", mint egy kisgyerek, aki az anyukáját ölelgeti. Senpai csak megkönnyebbülve sóhajt és elmosolyodik rajtunk.

- Amikacchi úgy aggódtam. Azt hittem, hogy meg fogsz halni. – motyogja bele a nyakamba. Lassan én is át ölelem őt. Nagyon hiányzott már az ölelése.

- Azért ne ess túlzásokba Kise! Amika nem volt élet-halál között. Az tény, hogy ha nem megy arra senki, akkor lehet. Mondom, csak lehet, hogy elvérzik. De arra is nagyon kicsi esély volt. Meg amúgy is Amikáról beszélünk. De azért örülök, hogy nincs semmi bajod. – lágyul el a hangja a mondandója végére. Felnézek rá és elmosolyodok, de úgy igazin, ami szívből jön. Kise óvatosan enged el.

- Gonosz vagy Senpai. - nyávogja felfújt pofival Kise.

- Hiányoztál Kasamatsu-san. Sajnálom, hogy ha gondot okoztam neked. – kérek tőle bocsánatot. Kasamatsu elvörösödve néz rám, amin elcsodálkozok, hisz ilyet a megismerkedésünk napján tett utoljára. Most lányként tekint rám? Végig nézek magamon, már nem a koszos egyenruhámban vagyok, hanem kórházi ruhában, ami olyan, mintha egy zsák lenne rajtam. Hogy pont ebben lát nőként, akkor ott bizony bajok vannak. Vagy csak, amiatt amit mondtam? Hm, az utóbbi biztosabb. Halkan nyílik az ajtó és egy idős férfi lép be rajta a bátyám kíséretében. Kisére pillantok, aki veszi a lapot és rögtön lemászik az ágyról. Az az csak próbál. Nem hiszem el, hogy ilyen béna tud lenni. Kinyújtom a kezemet és erősen lelököm az ágyamról, ő meg majdnem arcra esik, mivel a lába bele akad a takaróba. Hangosan fel nevetek a bátyám csak el vigyorodik, addig Kasamatsu csak a fejét fogja és gondolatban átkozza Kisét.

- Látom, kis hölgy már sokkal jobban van. De azért feltennék önnek pár kérdést. Persze csak olyat, ami az emlékeivel kapcsolatos. Ezzel szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nincsen amnéziája, vagy emlékezet kiesése. – szólal meg kedvesen az orvos. Mert hát ezt nem volt nehéz leszűrnöm. Fehér köpeny, ami gyűrötten áll rajta, fekete keretes szemüvege az orrán lecsúszik, a szemei alatt táskák vannak, ami arra ad bizonyítékot, hogy ritkán alszik. Tipikus idős orvos benyomást kelt minden emberben.

- Persze Doktor úr. – nézek rá komolyan. Közben a fiúk leülnek velem szembe, persze Taiga mellém áll.

- Akkor kezdjük az egyszerűvel. Hogy hívják magát, hány éves és hol született?

- Kagami Amikának hívnak, 16 éves vagyok, de augusztus 2-án töltöm a 17-t és Japánban születem Tokyo városában. – az orvos helyeslően bólint.

- Nagyszerű. Akkor most a három fiatalemberről beszéljen nekem, kérem! – a srácok érdeklődve néznek az orvosra aztán rám.

- Ő itt. – mutatok a bátyámra. – A bátyám, Kagami Taiga. Kétpetéjű ikertestvérem. Ott a szöszi fiú pedig, Kise Ryouta. Ő a legjobb barátom.

- Khm... Az egyetlen is. – szól bele Kise. Én csak rosszallóan nézek rá, míg Kasamatsu fejbe nem vágja, amire fel jajdul egy kicsit.

- Ő pedig Kasamatsu Yukio. Ő is a legjobb barátom. – az orvos megint bólint egyet.

- Végül utolsó két kérdésem az lenne, hogy mi történt magával és, hogy a szüleivel mi a helyzet? Mert egyiket sem tudtuk el érni. – ejti könnyedén a szavakat, de ha tudná, hogy azoknak a szavaknak milyen nagy súlya és nagy jelentősége van egy ember életében, nem dobálózna és faggatózna velük olyan könnyen.

- Az iskolában, amikor készültem haza menni, akkor megcsúsztam a lépcsőn és bevertem a fejemet az egyik fokba. Szédültem egy kicsit, de nem foglalkoztam vele, mivel már nagyon haza akartam érni. Az úton pedig összeestem. – mondom el a fél igazságot. A fél igazság is igazság. Az orvos kételkedve néz rám, ez mondjuk nem csoda, hiszen tele vagyok kék-zöld foltokkal. Ezek lassan gyógyulnak be a testemen.

- Édesapánkkal élünk együtt, aki most üzleti úton van. Ilyen alkalmakkor pedig egyedül vagyunk vagy az egyik barátja figyel ránk. – vonok vállat. Persze inkább vagyunk felügyelet nélkül. Ez megy, mióta tizenöt évesek vagyunk, de minket ez egyáltalán nem zavar.

- És az édesanyjuk ilyenkor hol van? Vagy egyáltalán nem is él magukkal? – érdeklődik az orvos annak a nőnek a holléte felől, aki kilenc hónapig hordott a szíve alatt és mégsem szorult belé egy csepp anyaság sem.

- Én is ezt kérdezem magamtól lassan kilenc éve. De nem kaptam rá választ arra, hogy hol lehet, vagy arra, hogy mi van vele. Szóval nem él velünk. Bár szerintem ez volt élete egyik legjobb döntése. – komolyodok el a végére. Az orvos meg úgy néz rám, mintha örült lennék.

- Amika! – mordul rám Taiga. Én csak kérdőn nézek rá, ő dühösen állja a tekintetemet. – Nem gondolod, hogy túlzásba viszed?

- Nem. Ez a szörnyű igazság. Amit te is nagyon jól tudsz. – sértetten kapom el róla a fejemet. Az orvos csak mormol valamit az orra alatt, amit nem nagyon ért egyikünk sem. Végül elmondja, hogy ma még bent tartanak és majd szombaton a délelőtti vizsgálatok után, ha minden rendben lesz, akkor haza mehetek. De most pihenésre van szükségem hisz még csak hajnali négy van. Ezen elcsodálkozok, hiszen a látogatási idő már rég lejárt, de ők még mindig itt vannak. Bár nehezen lehet őket ki tessékelni, ha meg makacsolják magukat. Vagy Kise kikönyörögte az orvosoknál, hogy maradni akarnak. Na, mindegy is az a lényeg, hogy nem akartak magamra hagyni, és ez is bizonyítja, hogy fontos vagyok nekik. Végül haza lettek küldve, de csak úgy volt hajlandó Kise távozni, hogy megígérem neki, hogy amint kijövők felhívom őt, Kasamatsu szintén csak így volt hajlandó távozni. Amint ők elmentek vissza is aludtam.