Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

9. Fejezet Ki van az álarc mögött? 3/3

„Vajon lehet-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?

- Szex és New York c.film"    

A beszélgetés moraja megszűnik és három pár tekintet vetül rám. Kérdőn nézek bele a sötétkék szemekbe, amik unottan néznek bele a sajátomba.

- Jó napot! – köszönök illedelmesen, miután megszakítom az előbbi cselekedetemet. Persze a köszönést az egyetlen egy felnőttnek szánom, aki a helységben tartózkodik. Csak most érzem meg a friss péksütik illatát, amire gyomrom reagál is. Na, igen, ha az ember nem reggelizik és a vacsora is kimarad a tegnap estéjéből a sírás és a kimerültség miatt, akkor nincs min csodálkozni, hogy éhes vagyok. Zavartan hajtom le a fejemet.

- Amika-chan hányszor kell neked elmondanom, hogy nyugodtan tegezzél? Ennyire idősnek tűnők? – fed meg zsörtölődve Hanari-san.

- Sajnálom Hanari-san. – mosolygok a nőre, aki úgy törődött velem az alatt a hét alatt, mintha a lánya lennék. Kedves egy nő. Alacsony termetű, kissé molett alkatú. Hosszú gesztenyebarna haja keretbe foglalja szív alakú arcát. Méregzöld szemei ragyognak a jó kedvtől. Mindig mosolyog, amitől más embereknek is mosolyra gördül az ajka.

- Ajh, javíthatatlan vagy. De pont ez az egyik legszerethetőbb tulajdonságod. Gyere, reggelizz te is! – invitál a pulthoz. Lábaimat mozgásra bírva elindulok. Pinkike és Dinka zavartan néznek hol rám, hol Hanari-sanra.

- Gondolom, a kedvencedet szeretnéd kérni. De azért igazán szólhattál volna, hogy megint itt vagy! Sőt, ha jól tudom ide is költöztél Tokyoba. A másodévedet pedig a lányom évfolyamtársaként kezdeted. Pedig azt hittem, hogy Ryota-chan iskolájába mész. Biztos szomorú lehetett a döntésed miatt. – beszél nekem megállás nélkül, amin jót mosolygok, de hiányzót már a hangja. Közben pedig átnyújtja nekem a csokis csigát, amin szinte több a csoki, mint a tészta. Na, igen elég édesszájú vagyok, amit Hanari is tud. Mondom, hogy úgy bánik velem, mintha a gyereke lennék.

- Köszönöm. Azért nem jöttem szólni, mert rengeteg dolgom volt az iskola és a bátyám miatt. Igen jól tudja, hogy itt maradok. Sőt nem is tervezek egyhamar visszamenni Los Angelesbe. Ami pedig a Szöszit illeti tény, hogy egy kicsit hisztizett mikor megtudta, hogy a Tououba jelentkeztem, de végül beletörődött a döntésembe. Bár tény, hogy Taiga sem volt oda az ötletemért. Most így belegondolva lehet, hogy igazuk volt. – motyogom a végét elkeseredetten. A folytonos piszkálódások, mind fizikai és lelki bántások nincsenek épp jó hatással az amúgy is instabil lelkivilágomra. Persze az igazság az, hogy nem a jó híre miatt választottam az iskolát, hanem a fiú kosárcsapata miatt. Azaz pontosabban a mellettem ülő idióta miatt. Hiszen amit azon a meccsen csinált vérlázító, de a technikái és a játékstílusa szinte pontosan egyezik az enyémmel. Na, meg most, hogy valamennyire ismerem, csak még kíváncsibb lettem. Vajon ki van az álarc mögött?

Aomine szemszöge:

Kérdőn nézek a mellettem ülő Kitsunéra, hiszen eddig mindig, csak az eltökélt oldalát láttam. Jó voltak olyan pillanatok mikor egy elveszett kislány állt előttem nem pedig a magabiztos, erős jellemű kamasz lány, aki ravaszabb egy rókánál is. De most úgy ül itt azzal a csokis csigával a kezében, mint egy megtört depressziós lány. Hanari-san vigasztalóan simogatja meg az arcát, míg Vöröske úgy simul bele abba a kézbe, mintha a menedéket jelentené neki. Tényleg nem ismerem ezt a lányt, ezzel csak annyi a baj, hogy ez a gondolat frusztrál. Miért vált ki belőlem ez a dolog, bármilyen reakciót is? Ch, idegesítő gondolatok.