Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

5. Fejezet Vissza a múltba 2. rész: Idióta segítséget kér és a fogadalom 5/3

"Az igaz barát a kezedet fogja, és a szívedet simítja.

– Gabriel García Márquez"

- Köszönöm Kise. – hálásan nézek fel rá, miközben én is felülök. A két lány egyként fordulnak öccsük felé.

- Ő a barátnőd? Miért nem akartad eddig bemutatni? – vonja kérdőre az egyikük. Gondolom, ő lehet az idősebb. Biztos ő Kanami-san.

- Olyan aranyos. Ryota ugye megtarthatjuk? Na, légyszi! – könyörög neki a másik lány, miközben felugrik az ágyra Kise mellé. Ööö... Miért akar ez a lány megtartani? Minek néz engem egy kisállatnak? Ez a család sem normális. Bár Kiséből kiindulva... Mire is számítottam? Hm, valami ilyesmire. Lassan felállok és a két lány felé nézek.

- Kagami Amika vagyok, örülök a találkozásnak. – hajolok meg a két lány előtt illemtudóan.

- Én Kise Kanami vagyok, ő pedig itt a húgom Kise Hanako. – mutat a lányra, aki meg akar engem tartani.

- A szüleink lent vannak, épp reggelit csinálnak. Menj le nyugodtan biztos ők is kíváncsiak rád. – értetlenül nézek Hanakora, de egy vállrándítással le tudom az egészet. Kisére pillantok, aki bólint egyet, ezzel jelezve, hogy menjek nyugodtan. Én csak fáradtan felsóhajtok, és a szobaajtóhoz sétálok. Kilépek rajta ezzel a tetemmel magukra is hagyva őket. Leballagok a lépcsőn. A konyhából egy női hang és finom illatok áradnak ki. Befordulnék a konyhába vezető folyosóra, amikor is egy mély férfihang megállásra kényszerit.

- Arikacchi? Tényleg te vagy az? – értetlenül fordulok hátra. „Arikacchi" olyan ismerős nekem ez a név. Arika... Anya? Anyát is így hívják. De ez a férfi, miért hív így?

- Ez nem lehet. Hisz eltelt majdnem húsz év. Kiyoko gyere ide gyorsan! – kiabál ki a konyhába. Értetlenül nézek a férfire, aki kiköpőt Kise, csak idősebb és szinte feketék a szemei, mint a többi Japának. Biztos ő az édesapja.

- Igen, drágám? – a hang irányába fordulok. Egy fekete hajú, karcsú nő lép ki a folyosóra. A haja a legsötétebb égboltra emlékeztet, de a szemei borostyán színűek akárcsak a Szöszimnek. Az egész nő olyan törékeny és mégis olyan magabiztos. Ilyen lehet egy igazi anya kisugárzása? A nő rám néz és megdermed. Értetlenség csillog a szemében, ahogy nekem is.

- Arika-chan? – motyogja anyám nevét. Lehajtja a fejét és meglátom, hogy pár könnycsepp gördül végig az arcán.

- Én... Nem az vagyok, akinek hisznek. Én Kagami Amika vagyok. Kise Ryouta barátja. – nézek a két személyre felváltva. A családfő kicsit megenyhül, a nő pedig felnéz rá és helyeslően bólint. Olyan, mintha szavak nélkül is tudnának kommunikálni.

- Az a Baka. Nem hiszem el, hogy tényleg igazak, amiket írtál akkor. – csóválja a fejét a férfi.

- Ne haragudj ránk. Összetévesztettünk valakivel és ez minket felkavart egy kicsit. Igaz, drágám? – lép mellém a Kise anyukája. Rápillantok, csak pár centivel lehet magasabb nálam. Megsimogatja a fejemet, amin meglepődők. Az érintéséből árad a meleg és azt az érzést kelti bennem, hogy ő képes lenne megvédeni. Anyum sosem érintett meg így. Elszomorodva hajtom le a fejemet.

- Igen. Tényleg sajnáljuk. Én Kise Ryouma vagyok. Ő pedig a feleségem Kiyoko. – mutat a nőre mellettem. Kiyoko-san belém karol és a konyha felé kezd húzni, nem is hagyja, hogy feltegyem a kérdéseimet anyuról.

- Remélem, szereted a tojásos rizst?

- Igen szeretem. – közben be érünk a konyhába. A konyha olyan fejmagasságig van kirakva csempékkel. A fehér és a sárga színekben játszik. Onnantól pedig piszkos fehér színű a fal. A szekrények fenyőfából lehetnek. A padló ugyan olyan deszkákból van, mint a nappali és folyosó. Leülök az asztalhoz az egyik székre. Közben a többiek is bejönnek enni. Elkezdünk beszélgetni, de lényegében engem és Kisét faggatják. Honnan ismerjük egymást? Tényleg csak barátok vagyunk. Meg ilyenek.

- Tényleg Amika a családoddal mi a helyzet? – kérdez rá Hanako. A kérdésére elszomorodok egy kicsit. Amit Kise észre is vesz.

- Amikacchi ha nem akarsz mesélni róla, nem muszáj. – nyugtat meg Kise, miközben kezét az én kezemre helyezi. Rá nézek és megcsóválom a fejemet.

- Nem Kise. Lassan beszélnem kell róluk. Szóval én a bátyámmal, Kagami Taigával és apukámmal, Kagami Takeshival éltem eddig egyűt. Most egy Alex nevű nő a gyámom. Legalábbis addig, amíg nem hagyom ott a modellkedést és költözök ide Japánba. Addig is kint élek Los Angelesben. – közben a reggelimet kezdem a villámmal piszkálni. Hátha ez segít abban, hogy ne rá gondoljak.

- És anyukád? – fagottozik tovább Hanako. Én erre csak megdermedek aztán csak annyit hallok, hogy két villa hangosan csörren a tányéron. Kérdőn nézek a házaspárra, akik próbálják kerülni a tekintetemet.

- Khm... Lassan el kéne, indulnotok a suliba nehogy elkésetek. – néz határozottan gyermekeire Kise-san. Én már itt semmit sem értek.

- Tényleg Amikacchi te velem jössz! – Kise megragadja a kezemet és felránt az asztaltól. Elkezd kifele rángatni.

- Köszönöm a reggelit. Aj, Kise ne rángass már! – korholom le. De, mintha a falhoz beszélnék meg se hallja. Felérünk a szobájába és az ajtót kulcsra zárja.

- Idióta. Mit csinálsz? Mi a bajod? Minek rángatsz, mint valami babát? – hisztérikusan támadom le. Ő csak lehajtja a fejét és elém lép. Értetlenül nézek rá. Magához húz erős karjaival. Amint megérzem teste melegét és jellegzetes illatát kitör belőlem a sírás.

- Miért...nem kellet...tem neki? Mit csinál...tam rosszul? Én szeretem és jó gyerek voltam... Sose kértem nagy dolgokat. Csak azt, hogy... sze...szer...szeresen. – zihálok, miközben a könnyeim patakokban folynak le az arcomon. Markolok az ingébe, mert amíg én lent voltam ő időközben felöltözött.

- Sss... Semmi baj nincs. Itt vagyok. Nem a te hibád volt. Sőt te itt csak áldozat voltál és még mindig az vagy. Azért rángattalak fel ide, mert tovább faggatott volna téged. – susogja nekem azon a mély nyugtató hangján. Még mindig remegek a zokogás miatt, amit még mindig nem tudtam abbahagyni.

- Na, semmi baj. Sss... – simogatja a hátamat, hátha így lenyugszom, de nem működik. Lassan elkezd ringatózni velem egyűt olyan, mintha táncolnánk egy lassú számra.

***

Egy kiadós sírás után gyorsan elkészültem és most itt sétálok Szöszi mellett. A Kaijo felé tartunk. Unottan nézem a járdát, miközben Szöszim magyaráz nekem arról, hogy milyen is itt élni. Mit kéne tennem? Kise szülei ismerhetik anyámat. Kérdezek rá? Hisz nyolc éve nem láttam. Úgy lenne a legjobb, ha nem is érdekelne. Hiszen meg van mindenem. Van egy családom, ők szeretnek, és oda figyelnek rám, annak ellenére is, hogy milyen messze élünk egymástól. Bár ez csak átmeneti. Van egy barátom. Jó igaz nem sok, de akkor is több, mint a semmi. Ezt kell megbecsülnöm. Nem pedig azt, ami lehetne. Lehet, hogy még ennyim se lenne. Megállok, ami Kisének is feltűnik és értetlenül néz le rám.

- Kise jól figyelj most, mert amit most fogok mondani, soha többé nem fogom elmondani. Szóval nagyon figyeljél rám! Te vagy nekem az egyetlen egy barátom. Köszönöm, hogy itt vagy nekem és, hogy szeretsz. Természetesen csak, mint barátot. Én is nagyon szeretlek olyan vagy nekem, mint egy második báty. Nagyon hálás vagyok azért, hogy megmutattad és még most is mutatod, hogy milyen is élni, úgy igazán. Kérlek téged soha, de soha ne hagy el! Mert akkor végkép szétesnék. – komolyan nézek borostyán szemeibe. Minden egyes szavamat komolyan gondolom. Annak ellenére, hogy egy idióta és egoista, ő egy jó ember. Kise hirtelen megölel és elemel a földtől egy kicsit.

- Sosem tennék ilyet butus. Hisz te magad mondtad, hogy szeretlek, akkor miért tennék ilyet az egyetlen emberrel, aki megért és minden hülyeségből kihúz. – motyogja a vállamba. Ezen csak elmosolyodok. Végül, mind a ketten lenyugszunk és indulunk tovább.

***

Idegesen toporgok az iskola előtti falnál. Szőke szög egyenes parókának az egyik tincsét csavargatom az ujjamon. Idegesen várom, hogy jelezzen nekem Kise. A jel az egy SMS lenne. Ez neki nagyon sokba fog kerülni. Elkezd rezegni a telefonom a kezemben. Gyorsan meg is nézem, hogy ki írt. Kise írta, hogy jöjjek. Zsebre vágom a készüléket, közben mély levegőt veszek és ezzel is próbálom lenyugtatni magamat. Eligazítom magamon a ruhát és a parókát és indulok is be a suli udvarra.