Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

9. Fejezet Ki van az álarc mögött? 3/2

"Fiatalon még angyal, de évek múltán már ördög."    

Amika szemszöge:

Gyorsan összeszedem a holmimat, minél hamarabb le akarok innen lépni. Hogy lehet valaki ilyen hülye? Még annyi a szerencsém, hogy nem lett még egy rohamom. Pedig rajta ültem, még belegondolni is zavaró és olyan... Nem is tudom, milyen, de az biztos, hogy rossz érzés. Most legszívesebben arcon köpném saját magamat. Hiszen csak piszkálni akar, mint Azumájék, én meg még hagyom is neki. Kagami Amika, te egy két lábon járó idióta vagy. Táskámat a vállamra kapom és már az ajtó felé tartok, mikor valaki megragadja a karomat. Persze ez a személy csak is Aomine lehet. Ránézek a kezére, aztán bele nézek azokba a hihetetlenül kék szemekbe. A szívem egyre gyorsabban ver, a levegőt is úgy kapkodom, mintha futottam volna. Újabb roham vagy csak a dühöm és az utálatom, ami magam iránt érzek így nyilvánul most meg? Nem tudom, de rettegek.

- Engedj el! Eleget szórakoztál velem, most már hagyj békén! – rántom ki a kezemet, ő meg csak ledöbbenve néz rám. A bejárathoz rohanok és amilyen erősen csak tudom, kirántom azt a helyéről átlépem a küszöbét s be is csapom magam után. Neki vetem a hátamat a hideg fémlapnak.

- Liba ez nagyon fájt. Fejbe vágtál ezzel a szarral. – morogja dühösen az ajtó túl oldaláról. Hirtelen kivágódik mögöttem az ajtó, én pedig majdnem hátra esek, de megtartva az egyensúlyomat elkezdek lesprintelni a lépcsőkön. A fenevad pedig utánam.

- Csak kapjalak el! Nagyon megjárod. – kiabál utánam. Ezen csak elmosolyodok.

- Úgy sem tudsz elkapni. Lassú vagy te ahhoz. – kiabálok vissza. Közben a fokokat kettesével szedem. Gyorsan szaladok és már a folyosóra is érek, ahol a többi diák is lézeng, hiszen kicsengetek.

- Úgy is el foglak kapni Kitsune! – kiált utánam. Közben mind ketten félre lökjük azokat akik, elénk kerülnek. De ilyen ember csak kevés van, inkább mindenki félreáll. Hangosan felnevetek az adrenalin többlettől.

- Sok sikert hozzá. Ha, én érek hamarabb a terembe, akkor te fogsz veszteni. – nevetem el a végét és vigyorogva rohanok tovább. Szaladok egészen a kémiai teremig, hallom a hátam mögül, hogy a Dinka is felnevet. A hangja mély és érdes. Másabb, mint Taigának vagy Kisének. Lehet pont ezért, fut végig rajtam egy kellemes bizsergető érzés. Sosem éreztem még ilyet, ez egy kicsit megrémít, de kíváncsivá is tesz, hogy mégis miért reagálok így egy nevetésre. Berontok a terembe, ahol pár osztálytársam van. Nem foglalkozva velük és a csodálkozó tekintetükkel hátra futok, ahol a helyem van. Lendületből felugrok az asztalomra és rá is ülök egyből. Amint alfelemet leteszem, beér Aomine is kicsit lihegve. Felnevetek a látványán még annak ellenére is, hogy én is lihegtem ezelőtt félperce.

- Meg mondtam, hogy lassú vagy. Ezért kéne edzésre járnod nem pedig a hasadat süttetni a napon! – mosolyogva szidom meg, mint valami gyereket. Bár szerintem ő egy nagyra nőt gyerek, legalábbis most.

- Csak szerencséd volt Kitsune. Legközelebb én fogok nyerni, de akkor te nagyon rosszul fogsz járni. – vigyorog rám sejtelmesen, közben elindul felém.

- Ó, most már Kitsune lettem? – kérdezem mosolyogva. Így utoljára apa szólított mikor olyan nyolc-kilenc éves lehetem. Furcsa újra ezt a becenevet hallani főleg más szájából.

- Ja, mert talán zavar, hogy így hívlak? – hanyagul kérdez rá, bár szerintem erre nem vár választ. Elém állva támaszkodik meg a lábam két oldalánál a padon. Most nem zavar, hogy ilyen közel van hozzám. Viccesnek találom, hogy egymást piszkáljuk és, hogy emiatt körülöttünk mindenki csendben van s feszülten várják mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége.