Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

14. Fejezet Azt pletykálják... 3/3

„Tegyük meg együtt,

Legyünk bűnösök egymással.

E mocskos világban,

Legyünk mocskosabbak."

- Én mondtam, hogy hülyeség az egész - mondja halál nyugodtan. Hát mindjárt itt dobok egy hátast. Mi a francért kezeli ilyen lazán?

- Tán nem hallasz, vagy nem, vagy elég értelmes, hogy felfogd mit olvastam fel? - kelek ki magamból, miközben lábaimat leveszem róla és leugrok a padról. Körbe nézek a terembe és már meg se lep, hogy azért van mindenki csendben, mert azt a szart olvassák, vagy éppen pusmognak, nagy eséllyel rólunk megy a pletyka. Megpillantom Haradat, ahogy körbe veszi a sleppje és minket méreget közben. Állítólag plasztikai sebésznek kellett helyre hoznia az orrát, bár ezt kétlem, csak eltörtem nagy kárt nem tettem az alapból is ronda arcán. Ahogy észreveszi, hogy bámulom, megindul felénk. Miért nem csengetnek végre be? Meghallom, hogy a hátam mögött valami csattan és Momoi meglepett nyekkenését, máris fordulnék hátra, mikor is két kéz öleli át a derekamat és valami nehéz támaszkodik a fejemre. Lepillantok az ölelő karokra, amik mi meglepőmódon Dinkához tartoznak.

- Mit akarsz gyökér? - kérdezi mélyen morogva, mint valami kutya. Ficánkolni kezdek a kezei között, hogy végre elengedjen, de ezzel csak azt érem el, hogy szorosabban tart magához. Közben a lépések zajai elhalnak nem messze előttem, így felnézek egyenesen a rögbisre. Látom, ahogy kiül az arcára az undor, ahogy minket néz, de aztán sunyin elkezd mosolyogni.

- Csak gratulálni akartam az új szerzeményedhez. Bár meglepő, hogy neked beadta a derekát, mondjuk mindegy is, ha meguntad a vele való játszadozást igazán ide adhatod egy-két körre a kicsikét. Jól elszórakoznánk mi ketten, igaz kicsikém? - kérdezi lekicsinylően, mintha csak egy tárgy lennék, egyenesen az arcomba hajol. Legszívesebben telibe hánynám ezt az öntelt seggfejet. De ehelyett, inkább csak telibe köpőm az arcát. A körülöttünk lévőekben szinte bele fagy a szó is, mindenki lefehéredve áll és néznek minket. Harada elhajolva törli le az arcáról a nyálamat. Legyél boldog vele, köcsög, mert csak így fog bármim is érintkezni veled. Hirtelen megérzem, ahogy a mögöttem lévő test megremeg, majd hangosan röhögni kezd.

- Mégis mit képzelsz magadról te kis senki? Látom, míg nem voltam itt csak még pofátlanabb lettél. Majd én beléd nevelem a tiszteletet te kis cafka! - kiabál velem és már a kezét is lendítené, hogy megüssön mikor is, Dinka elkapja azt egy kézzel, de engem továbbra is magához szorít.

- Mégis kinek képzeled magadat, hogy kezet mersz emelni arra, ami az enyém. Ha nem akarod, hogy a kezed is arra a sorsra kerüljön, mint az orrod, akkor el takarodsz, és többet a közelébe se mered tolni azt a bamba ronda képedet! Remélem érthető voltam, kisköcsög - kihallom a hangjából, hogy a másikra vicsorog. Majd visszalöki a másik kezét olyan erővel, hogy a másiknak hátrébb kell lépnie, ha nem akar elesni. Nem lep meg, hogy Aomine erősebb Haradanál, bár tény, hogy lusta, de Momoi elmondása szerint, mióta Nii-san legyőzte őt, többet jár futni és edzőterembe is lejár. Csak edzésre nem akart akkor se bejárni, sose fogom megérteni milyen logika alapján, létezik.

- Hé, Rókácskám menj oda Satsukihoz! - suttogja fülemhez közel az utasítást. Mit sem törődve azzal, hogy szólított kikerülöm és Momoihoz sietek. Ő egyből megölel, amit most nem rázok le magamról. Tudom, hogy tart attól a paraszttól meg értem is aggódhatót most.

- Mégis kinek képzeled magadat? Csak egy félvér vagy semmi több, azért lehetsz még itt, mert apádék képesek fizetni, benned semmi érték sincsen. Mások sajnálata miatt nem vertek még szarrá – kezdi újra a szájalást. Mind a ketten a két fiúra nézünk, bár Dinka háta valamennyire kitakarja azt a majmot. Látszik rajta, ahogy megfeszül az egész teste a másik szavai után, most egy olyan pontra tapintott a másik, amiről tudom, hogy nagyon utálja. Bár egyikről sem ő tehet, se arról, hogy félvér, se pedig a szülei anyagi hátteréről.