Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

7. Fejezet A rosszat, jó követ... Vagy mégsem? 4/4

„Végül úgyis azt teszed, ami a helyes, még ha nehéz is. Tudom, ez nem segít most, és azt is tudom, hogy nem mindig könnyű megtalálni a helyes utat.

- Nicholas Sparks"

Tényleg nincs olyan mesze, pont, ahogy mondta. Egy eldugottabb asztalt választottam, az ablak mellett ülünk, ami a nem messze lévő parkra néz. Érdektelenül nézem Pinkikét, aki az itallapot búja.

- Te már választotál? – pillant rám, arca előtt a lappal. Hanyagul lenézek az előttem elfekvő választékra.

- Jeges tea jó lesz. – válaszolok, és újra kifelé nézek. Jobb kezemmel felkönyökölök, s a tenyerembe fektetem az arcomat.

- Azt hittem, hogy kávét fogsz kérni. Hisz azt mondtad, hogy fáradt vagy. – pillog rám értetlenül.

- Ha, mindig kávét innék, mikor fáradt vagyok, akkor tönkre tenném a szervezetemet, és koffeinfüggő lennék. Inkább alszok minden órán, mint hogy ez bekövetkezzen. – osztom meg vele a véleményemet.

- Dai-chan is ilyen. Bár ő inkább, csak lusta. Őt a kosáron kívül semmi sem érdekli. Azaz én ezt hittem, de most már ez sem érdekli. Hiába győzte le a Seirin csapata, ő ezt szerencsének vagy véletlennek vallja. Pedig reméltem, hogy fogom még egyszer úgy látni, játszani őt, mint régen. – réved el gondolataiban.

- A Dinkának az csak egy kezdeti löket volt, amit a bátyám és a csapata tett vele tavaly. Egy ászt csak úgy tudod lelökni a nem létező trónjáról, ha bebizonyítod neki miben tévedett. Meg kell neki mutatni, hogy a kosárlabda csapatjáték, nem pedig egyéni. Ha egyéni játékra vágyik, menjen el teniszezni. Bár röhejesen nézne ki sortban. – kuncogom el a végét. De rögtön rendezem arcvonásaimat és újra felveszem az unott ábrázatomat. – De szerintem a lényeget megértetted. – zárom le a témát ennyivel. Döbbenetével nem is foglalkozva, fordulok az érkező pincér felé, mi le adjuk a rendelésünket. Amíg a kért italainkat ki nem hozzák, egymáshoz sem szólunk, csak méregetjük egymást, miközben teljesen máshol járhatunk gondolatban. Én legalábbis biztos. Az elmélkedésemből az elém kerülő jeges tea térit vissza. Bele kortyolok a hideg italba és Pinkikére nézek várakozóan.

- Szóval mit akarsz? – szólalok meg, ezzel véget vetve a kellemetlen csendnek.

- Nem értem, hogy mire gondolsz. – csóvája fejét. Játszva a hülyét és az én idegeimmel is egyben.

- Nincs értelme megjátszanod magad. Hiszen a pletykák ellenére itt ülsz velem szembe és még teára is meghívtál. Ha srác lennél rég elküldtelek volna a francba. De mivel lány vagy így érdekkel, hogy mit akarsz. Mert nem barátkozni akarsz az is biztos. Szóval halljam, mert nincs kedvem kilogikázni, hogy mit akarsz. Bár menne, de az túl sok idő és ahhoz most fáradt vagyok. – nézek rá keményen. Hátra dőlök a székben és türelmesen várok.

- Igazad van, tényleg szeretnék valamit. – igazam volt, már megint. – Az a helyzet, hogy egy héttel ezelőtt a diáktanács egyik tagja megkereset és azt mondta, hogy az átlagom és a magatartásom alapján bekerülhetnék közéjük. Én erre vártam már nagyon régóta. Az előző sulimban nem lehetem tag, ezért választottam a menedzseri posztot a kosárcsapatnál. Mikor pedig ide jöttem ez volt a legbiztosabb döntésem. De most döntenem kell és én a tanács mellett döntöttem, csak ezzel az a baj, hogy nem akarom, hogy Dai-chan azt gondolja rólam, hogy cserben hagyom. – magyarázza teljes beleéléssel a dolgokat.

- Akkor beszéld meg a pasiddal, hogy te így döntöttél, ennyi. Ehhez én, nem kellek. – mondom a megoldást neki.

- Daiki nem a fiúm, ő csak a gyerekkori barátom. És te azért kellesz, mert a csapatnak kell egy menedzser. Más lányok, akiket kérdeztem nem vállalták, mert félnek tőle. És a te képességeiddel egy remek csapat lenne. Utána néztem az adataidnak: az angolt, a japánt és a franciát anyanyelvi szinten beszéled, míg a kínait nem olyan magas szinten, de azt is jól. Ezen kívül kitűnő vagy minden tantárgyból, elemzői képességekkel rendelkezel, mint én és még sorolhatnám, hogy miben vagy jó. És, ami a legfontosabb, hogy te nem félsz Daikitól, statisztikailag te vagy a legtökéletesebb jelölt erre a posztra. El vállalod, ha megkérlek rá? – sokkoltan nézek rá. Oké. Ez most túl sok volt hirtelen. A fogaskerekek elkezdenek forogni a fejemben. A darabkák lassan a helyére kerülnek, és én úgy leszek egyre mérgesebb.