Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

8. Fejezet Ezt te sem gondoltad komolyan 3/2

„A szerelem lelassítja az ember reflexeit, elhallgattatja a veszélyérzetet.

Stephen King"

Amika szemszöge:

Nem tudok másra koncentrálni, csak a kezére, amely az enyémhez képest sokkal nagyobb. Meleg tenyere néhány helyen bőrkeményedéses a kosárlabdától, de mégsem kellemetlen érzést vált ki, inkább bizsereg tőle az én kezem. Ujjai hosszúak, mint egy zongoristának. Kisujján gyűrű van, ami kellemesen hideg. Újra lesandítok a kezünkre, ami olyan, mint a jin és a jang, ellentétek mégsem létezhet az egyik a másik nélkül. Vajon ez ránk is igaz? Dehogy is! Hülyeséget hordok össze! Persze, hogy tudok nélküle létezni. Tuti, hogy a fáradság miatt gondolok ilyenekre. De akkor is, furcsa érzéssel tölt el, hogy fogja a kezemet. Furcsán jó és ez a bizsergés is egész elfogadható. Halvány mosollyal az arcomon folytatom a rajzolást. Ő pedig engem nézve mereng, kitudja min. Most már nem is zavar annyira, hogy néz, van ennél zavaróbb dolog is.

Már nincsen sok hátra az órából, talán öt perc mikor Mayuzumi sensei leteszi a krétát és a csoport felé fordul.

- Most mindenki figyeljen rám, nem mintha eddig nem ezt kellett volna tenni. Igaz Aomine-kun? – vonja kérdőre a mellettem ülőt, aki még a füle botját sem mozdítja meg. Ezt a Sensei nem nézi jó szemmel és egy krétát megragadva, hajítja is neki ennek az idiótának itt mellettem, akit jól fejen is talál. Egyből előre fordítja a fejét, miközben halkan szitkozódik egy sort. Ezen elmosolyodok és én is a tanárnőre figyelek.

- Máris jobb. Szóval feladatokat fogok nektek kiosztani. A lapok itt vannak az asztalon, de ezek nem ilyen egyszerűek. Osztályozni fogom őket és jó pár gyereknek a félévi vizsgájába is bele számíthat, ha én úgy döntök. De nem leszek szívtelen. Nem egyedül oldjátok meg ezt a minimum négyoldalas kémia házit, hanem párokban lesztek. – jelenti ki tanárnő. Az utolsó két szótól a társaság fellelkesül és máris csevegni és forgolódni kezd.

- Nem fejeztem még be! – mordul rájuk Mayuzumi sensei. Síri csend lesz a teremben. – Köszönöm. Azt akartam még mondani, hogy a párokat én magam fogom kiosztani azt nézve, hogy ki milyen eredményt nyújt órán vagy dolgozatnál. – fejezi be a mondókáját. Szinte mindenki nemlegesen nyög fel. Nekem oly mindegy kivel vagyok. Azuma és a csapata nem fog most piszkálni, mert a főnöküket kórházba küldtem, ahogy a csapat eszét is. Bár az utóbbit a fiúknak köszönhetem, de a végeredmény ugyan az. A másik két hülye pedig nem mernek most már nélkülük bármit is tenni. Sorban olvassa fel a párokat egy lapról, gondolom már szünetben össze írta őket.

- Momoi Satsuki párja Sakurai Ryou lesz. Kagami Amika-chan párja Aomine Daiki-kun. Ennyi is lenne. – a csengő végszóra szólal meg. Döbbenten állók fel és ezzel a mozdulatommal ki is szedem a kezemet a kezéből. Nem törődve se a vágásaimmal se a többiekkel előre furakszom a Senseihez. Meg is állok az asztala előtt és mindkét kezemet az asztalra csapom le felindulásomban. Erre mindenki elhallgat és ránk figyelnek. Mayuzumi rám néz szürke szemeivel és a kirohanásom okát várja.

- Sensei a mi összeállításunk téves. Szegyen szét minket! – szólítom fel. A mellkasom előtt összefűzöm a kezeimet és a számat idegesen rágcsálom.

- Amika-chan, neked kell tudnod a legjobban, hogy nem kivételezek senkivel sem. De mégis mi okom lenne ezt a lépést megtenni, hiszen én állítottam össze a párokat. – közli velem a tényeket. A tekintetemet mereven állja.

- Azért, mert ő nem tud semmit sem, csak hátráltatna. Na, meg nem is szimpatizálunk egymással. Előbb folytjuk egymást egy kanál vízbe, minthogy össze dolgoznánk. Ez egy katasztrofális ötlet minket egy környezetbe kényszeríteni huzamos időre. – dacoskodok a saját tanárommal, hogy én ezt mennyire meg fogom még bánni. Bár Sensei nem olyan, aki megharagszik rám bárimiért is.

- Beszélj, a magad nevében Vöröske! – kiabál előre a Dinkája.

- Fogd be, barom! – kiáltok hátra neki. Erre csak hangosan felmordul, de nem reagál többet.

- Pontosan az eredményetek miatt kerültetek össze. Míg neked Amika-chan kiváló eredményeid vannak, lássuk be nem csak kémiából, addig Aomine-kunt épphogy nem húztam még meg, de ha így folytatja, megteszem. – intézi a gyökérnek a mondata végét. – És, amint láttam az előbb is, eltudják egymást viselni. Sőt már barátinak mondanám, ami maguk között van. Szóval nincs apelláta, így döntöttem, ha tetszik jó, ha nem tetszik nekem úgy is jó. De nincsen pár csere és mind a ketten dolgoznak, vagy egyest kapnak rá. – fenyeget minket és már ki is megy a teremből. Ezt nem hiszem el.

- Arg! – mordulok fel, közben a hajamba túrok. Megfordulok és minimum harminc szempárral találom szembe magam.

- Mégis mit néztek? Nem hallottátok a csengőt? Szünet van. Mindenki húzzon ki a teremből! – kiabálok a bámészkodó pletykás népségre. Mindenki ki megy és már, csak én maradok és ő. Dühösen ülök fel a tanáriasztalra, úgy nézek vele farkas szemet. Ő csak önelégülten mosolyog, így áll fel az ÉN helyemről és sétál elém.

- Heves vérmérsékleted van. Na, meg hangos is vagy, ami nagyon idegesítő egy tulajdonság. De egy valamire kíváncsi lettem. – mondja ördögien vigyorogva. Lassan elém ér és megtámaszkodik a lábaim két oldalán, túl közel van.

- És pedig? – kérdezek rá, közben halkan nyelek egyet. Ő meg még közelebb hajol egészen a fülemig, én mozdulni sem tudok.

- Arra, hogy más helyzetben is ilyen vagy-e? Netalántán az ágyban? – mormolja mély hangján, amitől zavarba jövök. Dinka elhúzza a fejét és egyenesen a szemembe néz és, amint látja, az arcomat felkuncog.

- Egy gyökér vagy. És azt te sosem fogod megtudni. Hamarabb lennék öngyilkos, minthogy ilyen szituációban részt vegyek veled. – csikorgatom a fogaim között a szavakat. Ahomine elmosolyodik, de nem akárhogy, így még nem láttam őt mosolyogni. Olyan lágy most a mosolya, sőt a tekintete is.

- Gondolom. Bár tőled pont ezt a választ vártam. – ajkaival lágyan formálja a szavakat. Jobb kezét felemeli és végig simít arcomon, ebben az érintésben semmi bántó szándék nincs, pont olyan, mint mikor a kezemet fogta meg. Elveszi, onnan még mielőtt reagálhatnék rá. Ő egyszerűen ki megy a teremből engem itt hagyva mély megdöbbenésemben. Magam elé révedek és a bal kezemmel megérintem az arcomat, ahogy ő is tette félperccel ezelőtt. Még is mi a jó franc volt ez? Ő tényleg úgy nézet rám, ahogy és a keze, olyan gyengéden érintett meg. Azok az eszméletlenül kék szemek, amik az én arcomat tükrözték, de olyan tisztán még sosem láttam magamat, mint az előbb. És a szája, amivel azokat a sértő, de egyben felkavaró szavakat suttogta, az valami elképesztő volt. Ilyet csak könyvekben vagy filmekben tapasztaltam nem pedig a valóéletben. Még is ki vagy te Aomine Daiki? Mert, hogy nem tudok még most sem kiigazodni rajtad az is biztos, pedig ilyenkorra már nyitott könyvek az emberek számomra. De te más vagy. Miért vagy más? És én miért reagálok így rád? Miért változok meg a közeledben? Megint az az elveszett kislány leszek, aki régen voltam, de én már nem ő vagyok. De lehet, hogy pont emiatt különbözünk ennyire, mint a jin és a jang. Nem létezhet az egyik a másik nélkül.