Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

1. Fejezet Vörös Démon színre lép

 Zihálva ülök fel az ágyban. A hajam izzadtan tapad a homlokomhoz, olyan, mintha a maratoni távot futottam volna le. Ez mind azért van, mert rémálmaim vannak. Nem gondolok rá és jobb lesz. Nyúzottan mászok ki a meleg takaró alól, az órára pillantok, ami 6 órát mutat. Ch. Még bőven van időm be érni. Át csoszogok a bátyám szobájába. Az ajtó tárva nyitva, mint mindig, a ruhák a földön, könyvek szintén ott vannak. Mi ez a rendetlenség? Atombombát dobtak ide le?

- Ha – sóhajtok egy nagyot és a tüdőmbe áramlik az a jól megszokott illat, amit csak a bátyámon érzek, amikor a közelében vagyok. Halkan oda lopakodok az ágyához akár egy tigris, aki épp a zsákmányát akarja elejteni. Közben kikerülöm a különböző méretű és alakú akadályokat. Amint elérem az ágyát egy jól irányzott ugrással a hasán kötök ki. Amire természetesen felkiált, én meg befogom a száját és úgy bújok hozzá. Már csak dorombolnom kéne, és akkor olyan lennék, mint egy macska.

- Szép, jó reggelt, bátyó! - ő erre csak morog, és a tekintetével próbál megölni. Na, szép kis báty mondhatom. Elveszem a kezem a szája elöl és inkább a hajával játszok tovább.

- Te sem tudnál kedvesebben kelteni, vagy legalább finoman? De neked is jó reggelt, Amika! Látom megint rosszul keltél. Akarsz róla beszélni? Vagy inkább hanyagoljam a témát? – néz rám most már mosolyogva. Megrázom a fejem ezzel jelezve, hogy nem akarok róla beszélni.

- Hát jó. De minek keltettél fel hajnali ötkor? – az órájára nézek, ami tényleg ötöt mutat.

- Aj, az a nyomorult óra is rosszul van beállítva. Bátyó nem alhatnék itt veled még egy órácskát? – nézek rá kölyökkutya szemekkel. Ő meg csak kedvesen végig simít a hajamon, ezzel a tettével a hátamat is érinti.

- Legyen.Most az egyszer – egyet értően bólintok. Mellé fekszek és betakarózok az ő takarójával, ha ez nem lenne neki elég még hozzá is bújók. Szeretet hiányom van,és ő megfelelő áldozat erre, hogy most ezt az érzést eltüntesse. Nem beszélünk többet mind kettőnket elnyom az álom. 

***

Álmosan sétálok a suli kapuhoz. Közben minden félén jár az eszem. Például, hogy utálok korán kelni, vagy ennél jobb dolgom is van, mint bent poshadjak a terembe. A kapuhoz érek és elolvasom, a már kívülről fújt iskolám nevét „Touou Gakuen Magán Gimnázium". Lassan besétálok a kapun. Közben a tájat figyelem, ami nem sokat változott. A cseresznyevirágok szirmai a földön hevernek olyan érzést keltenek az emberben, mintha rózsaszín szőnyegen lépkedne nem is szirmokon. Egy szóval gyönyörű. Talán ez az egy dolog van Japánban, amit szeretek más nagyon nem tudja ennyire lekötni a figyelmemet. Pedig csak egy virág és mégis mennyire magával ragadó. De kár, hogy már vége a virágzásának. Most már csak szemétnek nézik az emberek, pedig így is szép. Fejemet csóválva kerülöm ki a tömeget, akik kint bandába tömörülve vagy épp egyedül állnak és várják a barátaikat. A barát szó gondolatára elkap az undor. Még, hogy barátok, csak kihasználják a másikat és egymást álomvilágban tartva hazudnak a másiknak. Az emberek önző teremtmények és ez alól senki sem kivétel. Lassan beérek a főépületbe. Mindenki a folyosón mászkál, hisz még van 20 perc a becsengőig. Valakinél könyv van, és abból próbál egy kevés kis tudást is bele tömni a fejébe. Ezt sose értetem miért csinálják, így nem marad semmi szabad idejük, ha folyton csak a könyveket buják. Elfelejtenek élni. Sose tanultam keményen maximum egyszer olvasok el egy tananyagot, és még így is csak azt hallom, hogy egy zseni vagyok. Mert fényezés és ego ide vagy oda az vagyok. Egy zseni már szinte démonian zseni. És ez nem csak, mint tanulás vagy tudás alapján, de sportoknál is igaz rám ez a szó. De ez már unalmas, sőt mi több már irritáló is. Nincs olyan ember, aki fel tudná kelteni a figyelmemet vagy ne talán tán le is köti azt. Áh, túl sokat várok az emberiségtől. Ezen agyalva az osztályterem ajtajához érek, ami felet egy kicsi tábla van arra meg két szám van festve 2/2 ez jelzi, hogy hányadikos vagy és az osztály számát is. Elhúzom az ajtót és átlépek a fehére festet kereten. Mindenki érdeklődve néz rám. Bár ez csak addig tart még rá nem jönnek, hogy csak én vagyok, az az a Vörös Démon. Frappáns név. Mit sem törődve a bámészkodókkal a helyemhez sétálok, ami mellé ledobom a cuccomat, én magam is leülök és végig fekszek a padon. Legalább egy kicsit pihenek, nem akarok senkivel se beszélni. De ezt lehet, hogy halkan kértem, mert az imáim nem találtak meghallgatásra. Hogy miért is? Az ok egyszerű. Azuma. Ennél többet nem is kell mondanom.