Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

8. Fejezet Ezt te sem gondoltad komolyan 3/1

Sajnálom, hogy ilyen hosszú kihagyásom volt, de egyszerűen lefoglalt a tanulás és a magánéletem is kész káosz volt, ami ahhoz vezetett, hogy egyszerűen nem tudtam írni. A gondolataim teljesen máshol jártak egész második félévben. Szerintem egy igen nehéz időszak van a hátam mögött és nem csak a tanulás miatt mondom ezt, hanem magánéletileg is. De ezt nem szeretném bővebben veletek megosztani, sajnálom tényleg. De a jó hír, hogy már jobban vagyok és a következő fejezet is itt van. Jó olvasást hozzá!

„Testvérek vagyunk. Egymáson kívül nem segít rajtunk senki.

Fullmetal Alchemist c. film"    

Ülök a kanapénkon, előttem pedig Taiga sétál fel-alá, mintha most fejtené meg a legtökéletesebben elkövetett gyilokságot. Persze erről szó sincs, egyszerűen ideges, amiatt amit közöltem vele úgy 5 perccel ezelőtt.

- Ezt te sem gondoltad komolyan. Mi az, hogy annak az Ahominének leszel a menedzsere?

- Lényegében nem neki, hanem a csapatnak. – szólok közbe. Erre Nii-san megáll és dühösen néz rám. Basszus ezzel a tekintettel ölni lehetne. Összébb húzom magamat, ezzel jelezve, hogy én meg sem szólaltam.

- Az ugyanaz. A lényeg nem változik, ami az, hogy mi ellenfelek leszünk. Egyik báty sem akar a kishúgával rivalizálni. Apa arra kért, hogy vigyázzak rád, nem pedig erre. Vond vissza és keressenek valaki mást arra a feladatra! – kiabál velem. Ilyet még sosem csinált, ő mindig megértett és támogatott a döntéseimben. Igaz nekem sem tetszik a helyzet, de nem fogom vissza mondani. Ha belepusztulok is bizonyítok, és ha ehhez az kell, hogy a Dinkával töltsek plusz két órát minden nap, akkor is megteszem. Elérem nála és a többieknél is, hogy tévednek és ők is legyőzhetőek. Lehet, hogy már Taiga elkezdte, de én leszek az, aki befejezi.

- Ez az én döntésem volt. Nem vonom vissza. Terveim vannak Taiga és, ha ehhez ezt az útat kell választanom, akkor ezt teszem és végig is megyek ezen az úton. Nem foglak elárulni ez eszembe se jutott. És csak a pályán leszünk ellenfelek, mint ahogy eddig majdnem mindig. Mi sosem voltunk egy csapatban és ezek szerint a jövőben sem leszünk. Na meg amúgy is, ez csak egy játék. Semmi több. Ne vedd már vér komolyan! Mindig ezt csináltad, ha a kosárlabda szóba jött. Sosem gondolkodsz ilyenkor, csak cselekszel, én pedig agyaljak helyetted is. Ez most változik, amint látod. – kiabálok én is. Dühösen fújtatók egyet és beviharzok a szobámba.

- Ez nem csak egy játék! – kiált utánam Taiga. Mérgesen terülök el az ágyamon és a plafont kezdem el nézni. Ebben a témában sosem értettünk egyet. Neki a kosár a mindene, míg nekem csak egy egyszerű játék. És ilyenkor jön az, hogy elpazarolom a tehetségemet és inkább a kosárral kéne foglalkoznom nem pedig a rajzolással. De én ezt szeretem. Én sem szólok bele a dolgába, míg apa azzal piszkálja, hogy tanuljon, és ne ez legyen neki az első, mert ebből nem lehet megélni hosszú távon. De beszélhet neki az ember makacs, mint az öszvér. Mindegy is, majd lenyugszik és akkor már tisztán fog gondolkozni.

***

Fáradtan sétálok a folyóson egészen a kémia teremig. Szerda van, és nekem élni sincs kedvem nem, hogy kémiázni. Taiga azóta a vitánk óta nem hajlandó velem beszélni. Még sosem veszekedtünk semmin sem. Furcsa lehet ezt hallani, de ez az igazság. Kicsiként is mindig a másik érzését, dolgait tartottuk előrébb és támogattuk egymást, ha már más nem így tett. Apu próbált jó szülő lenni, de a viták azzal a nővel és a munkája minden energiáját elvette, amit ránk fordíthatott volna. Ezért figyeltünk mi oda a másikra és szinte egymást neveltük fel, már ha lehet ilyet mondani arra, ahogy mi gondoskodtunk egymásról. A közös múltunkon merengve lépek be a terembe, ahol a többiek is vannak. A hangzavar fél percre abba marad, és mindenki rám néz, de utána folytatják ott ahol abbahagyták. Vállrándítással hagyom rájuk a dolgokat és tovább is sétálok egészen a helyemig, ami az ablak mellett van leghátul. Azért ülök ott, mert ha aludni akarok vagy rajzolni ott senki sem zavar. Ledobom a táskámat a pad mellé, én meg leülök a helyemre. Ránézek a mellettem lévő üres székre, mindig egyedül ülök. Na, igen ebben a teremben kettesével ülünk a kísérletek miatt, ami páros feladat szokott lenni. Ezeken az órákon össze vagyunk vonva a másik osztállyal, ilyen még például a testnevelés és az angol órák is. Unottan veszem ellő a telefonomat és azt kezdem el nyomkodni, miközben az egyik kedvenc dalom ordít a fülembe az MP3 lejátszómról. Utálom, ha sokan vagyunk egy teremben, de így, hogy rohadt meleg van, így még jobban. Emiatt rövid ujjú ing van rajtam, a hegeimet vagy fáslival, vagy bőrkarkötőkkel rejtem el a nem kívánt tekintetektől. Biztos, hogy piszkálnának miatta, inkább takargatom.