Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

11. Fejezet A csapat 4/4

„Az ember veszekedhet a feleségével, de a lánya egy hercegnő, aki semmi rosszat nem tesz. A lány szemszögéből pedig az apa az, aki mindent megjavít, a tönkrement triciklitől kezdve az összetört szívig.

- Malcolm Gladwell"

Amika szemszöge:

Csörögni kezd a telefonom, apáék kérdőn néznek rám, miközben esznek. Aomine kb öt perce ment el, lehet itt hagyott valamit. Kimegyek a konyhából egyenesen a szobámba, ahol a telefonom is van. Ismeretlen hívó, értetlenül nézek a készülékre, de végül fogadom a hívást és a fülemhez emelem.

- Igen? Itt Kagami Amika. Kivel beszélek? – kérdezem meg, kíváncsian.

- Szia! Akashi vagyok. Remélem nem felejtetted el, hogy ma van az első edzés. – mondja határozottan.

- Nem felejtettem el, csak egy baj van. – motyogom a végét, számat rágcsálva.

- És pedig? – kérdezi érdeklődéssel a hangjában.

- Nem tudom, hogy jutok oda. – felelek neki. Hiába ismerem valamennyire Tokyot, egyedül ismeretlen helyekre nem nagyon szeretek járni.

- Emiatt ne aggódj, érted megyünk kb 30 perc múlva. Várjál meg a ház előtt! Szia! – köszön el és le is teszi a telefont. Reagálni sem tudok. Na, mindegy majd akkor ide jön. Szekrényemhez lépkedek, hogy ki vegyek utcai ruhát magamnak. Hm, mennyire öltözzek nőiesen? Tény jobban szeretem a fiús holmikat, így nem zavar, hogy nézek ki. Míg a sulis egyenruha pont a nyamvadt szoknya miatt frusztrál. Mivel apáék szerint nagyon meleg van, így kénytelen vagyok könnyebb ruhákat választani. Felsóhajtok és kiveszek a szekrény alsó polcáról egy rövidnadrágot, amit az ágyra dobok. Aztán felegyenesedek és a fogasokon lévő pólóim között válogatok, de semmi értelmeset nem találok, így a legfelső polcon lévő összehajtott pólók között keresgélek és találok egy kék színű felsőt, aminek érdekes a szabása. Még Kisével vettem nem olyan rég. A felső királykék színű, az ujjai bően lógnak, így a mellrésze is kicsit bő, de has és deréknál már szűk. Ezt utoljára a próbafülkében volt rajtam, de mivel ezt Kise választotta így sose vettem fel, mert túl lányosnak gondoltam. Mindegy jó lesz most, ezt is az ágyra dobtam. Kiveszek a fiókomból egy pár fekete-fehér térd zoknit és már öltözők is gyorsan. Kezeimet befáslizom, hogy a hegeim ne látszódjanak. Mire letelt a megbeszélt fél óra már a tornacipőmet készülök felvenni.

- Hova készülsz már te is? – kérdezi apa enyhén morcosan. Óvatosan felé fordulok, közben jobb lábamon már van cipő, a balra most küzdőm fel. Ránézek apára egy kedves mosollyal az arcomon. Gyorsan bekötöm a cipőmet és a kis hátitáskámért nyúlok.

- Kosáredzésre megyek. De holnap elmehetnénk valahová hármasban, mint régen. Már, ha neked is jó, apa? – nézek rá reménykedve. Apa meglágyulva rám mosolyog.

- Persze, hogy rá érek. – mondja kedvesen. Ezen még jobban elmosolyodok, és apa nyakába ugrok, mint reggel.

- Annyira boldog vagyok, hogy itthon vagy. Nagyon hiányoztál már. – motyogom a nyakához bújva. Apa erős kezeivel átöleli a derekamat és a hajamba fúrja a fejét.

- Remélem, tudod, hogy ti vagytok a legjobb dolog az életembe. Nagyon sajnálom, hogy ritkán vagyok itthon, de ez mostantól változni fog. Megpróbálok minél többet itthon lenni veletek. – suttogja nekem lágyan. Szavaira elérzékenyülve hajolok el tőle egy kicsit, hogy az arcához tudjak hajolni és egy puszit adok neki.

- Szeretlek apa.

- Én is téged, kis rókám. Vigyázz magadra! – szólít fel kedvesen. Lassan elenged, míg én bőszen bólogatok. Ezt a pillanatot a telefonom csörgése zavarja meg, gyorsan elköszönők apától és Taigának is bekiáltok, hogy elmentem. Kiszaladok a lakásból és a lépcsőn rohanok le, miközben felveszem a telefonomat.