Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

6. Fejezet Egy nem épp pihentető hétvége 5/4

„Időként megesik, hogy történik valami az emberekkel, ami véglegesen megváltoztatja a véleményét, összezúzza a korábban egy bizonyos személy köré épített ideálját és arra kényszeríti, hogy még esendőbbnek, még emberibbnek lásson másokat, mint amilyenek valójában.

- Marilyn Manson"

***

Megszokott tempóban sétálunk a parkban ahol egy csomó ember összegyűlt emiatt a rendezvény miatt. Szorosan kapaszkodom Taiga karjába, akiből csak úgy árad a védelmező kisugárzás. Aztán találunk egy nyugodt helyet, ahova lepakolunk. A fiúk elkezdik át venni a cipőiket, amint Taiga kiveszi a sajátját nekem dobja a táskát.

- Ami benne van az a te cuccod. Gondoltam kelleni fog váltó cipő és egy melegítő pulcsi.

- Köszi. Na, de valamelyikőtök intézze el a jelentkezést, én addig át veszem a cipőmet és felkeresem a mosdót is. Majd találkozunk itt, vagy majd utánam jön az egyikőtök, ha sokáig lennék. – indulok is arra, amerről a mosdókat is láttam. Át vergődőm magam a tömegen és olyan tíz perces keresgélés után meg is lelem, ami nekem kell. Gyorsan bemegyek az egyik üres női fülkébe és mindent elrendezek. Öt perc után már kint is vagyok, és a régi kosárcipőmben sétálgatok a csap előtt. Megmosom a kezemet és már lépek is ki a helységből, de amint kiteszem a lábam, neki megyek valakinek.

- Sajnálom az ajtó, miatt nem láttam, hogy lenne itt bárki is. – kérek elnézést, amit nagyon ritkán teszek, de most tényleg az én hibám volt.

- Nem tudnál jobban... - fordul felém, hogy a szemembe mondja, azaz kiabálja a dolgokat. De, amint meglát, egyszer csak megnémul. Értetlenül nézek végig a fiún. Szürke haja a szélrózsa minden irányában áll, ugyan ilyen színű szemei furcsán csillognak a napfényben. Olyan ismerősek a szemei, de nem tudom, hogy honnan. Olyan, mintha már láttam volna valahol azokat az ezüst szemeket.

- Khm... Semmi baj, mással is megesik. De most én megyek is. – rohan el az ismeretlen ismerős. Kérdőn nézem, ahogy elveszik a tömegben.

- Amika jól vagy? Ugye nem bántott az a szemét? – ragad vállon bátyám és maga felé fordítva néz végig rajtam tetőtől-talpig.

- Taiga nem értelek, hisz nincs semmi bajom. És amúgy is ki bántott volna? Hisz én mentem neki. – nézek bele azokba a vörös szemekbe, amik az én arcomat tükrözik vissza.

- Hogy, hogy ki? Hát ő, Haizaki. Ő egy elmebeteg, seggfej. – jelenti ki.

- Hát, ha az is, akkor elég érdekes egy fazon. De nem nyúlt hozzám, amilyen hirtelen jött olyan hirtelen távozott is. – vonom meg a vállam.

- Amúgy azért kerestelek, mert öt perc és kezdünk. Szóval menjünk is. Gyere, siessünk! – közli velem a dolgokat, miközben megragadja a csuklómat és rángat maga után. Rekordidő alatt oda is érünk a pályához, ahol már a többiek is állnak és az ellenfélt nézik. Taiga megtorpan Haru mellett úgy, hogy én semmit sem látok a dolgokból. Ezt megunva átfurakszom a két égimeszelő között. Amint ez sikerül én is megtorpanok, annyira meglep, amit látok. Vagyis inkább, akit látok. Nem lehet igaz. Ez a görény mit keres itt Japánban. Azt hittem ő még mindig Amerikában tengeti unalmas napjait, jó messze tőlem.

- Himuro Tatsuya, mégis mi a csudáért vagy itt? – kiabálok rá. Ő a hang hallatán felénk fordul és értetlenül néz rám, aztán a bátyámra mosolyog. Mi van? Azok után még rá mosolyog. Van, bőr a képén mondhatom.

- Hali Taiga! – köszön rá, miközben felénk sétál.

- Szia Tatsuya! Hogyhogy itt vagy? Hisz most még nektek nincs kiírva meccsetek ide.