Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

17. Fejezet Légy az én...! 5/2

"Aki viperafészekbe nyúl, számítson rá, hogy megmarják."

Bosszú c. film

Takeshi szemszöge:

A csütörtöki napok mindig olyanok, mint a nagy koncert előtti percek, a fellépőket gyötri a gyomorideg és a stressz, a rajongók izgatottan visítoznak, hogy kezdődjön már el, amire hetek, talán hónapok óta vártak. De nekem, mint cégvezetőnek, aki mindig is producerként gondolt magára, ezek a pillanatok rohadt unalmasak. Itt már nem érdemes agyalni, nem érdemes stresszelni, mert megtanultam már rég, ha el tud valami baszodni, az el is fog, sőt Murphy törvénye is engem igazol, még ha az emberiség nagy része szarul is értelmezi ezt a törvényt, beleértve engem is, de hát ez is egy rossz szokásom.

De vissza a csütörtökhöz, ez a legszarabb nap a hét többi napjához képest, hiszen órák választanak el a péntektől, amit már igazán nem is nevezünk hétköznapnak. Na meg, csütörtökön a nyakamba szakad az összes megbeszélés, és minimum két idióta megtalál ma, ha nem több. Szóval a csütörtököket csak túl akarom élni, bár ebben igencsak megakadályoz az, hogy csiga lassan telnek a percek. Annyira megöl a várakozás, hogy megint valami nyakatekert helyzetben ülök a karosszékemben, félig oldalasan, miközben mind a két lábamat az egyik karfán átvetve lógatom. Újabb rossz szokás a listámról, ami kurva hosszú.

- Ma még, semmi kreatív ötlet se szállt meg. Lehet, ezt nevezik korai kiégésnek... - mélázok el hangosan, kissé talán eszement gondolatfoszlányomon. Semmit mondó gondolataimból a vezetékes telefon hangos csörgése ragad ki. Kicsit kelletlenebbül, mint azt kéne, előre fordulok, és a szőnyegre hányom Martensenbe bújtatott lábaimat, a készülékért nyúlok, majd azt a fülemhez tartom.

- Hattori-kun már sokszor elmondtam, hogy unalmában ne hívogasson, a recepcióról, sőt saját telefonjáról se! – sóhajtok fel, közben a hajamat igazgatom. Lehet vágatni kellene belőle, majd elmegyek valamelyik nap. Éljen az újabb rossz szokásom, a halogatás. Minek is kezdtem bele az önelemzésembe? Ja, mert talán éppen nincs jobb dolgom.

- Sajnálom uram, de most tényleg fontos dologról van szó – szól határozottan. Meglepő a mindig lágy dallamos hangot, feszültnek hallani.

- Mi olyan fontos? Az időpontokon nem történt változás. Tudtommal mindenki teszi a dolgát, és ott van, ahol a beosztás is írja. Ha pedig valaki lebetegszik, engem keress egyenest – magyarázom, miközben én magam is végig gondolom, mi lehet, annyira fontos. De nem jutok sokáig gondolataim tengerében, mire újra megszólal az alig huszonhárom éves beosztottam.

- Uram egy hölgy keresi...

- Nem várok senkit se - vágok egyből közbe.

- Komolyan Kagami-san, hallgasson meg végre! – csattan fel kicsit hevesebben a fiú, mint az illendő volna, de nem szidom meg érte. Egyszerűen csak felsóhajtok, amit telefonon keresztül is jól lehet hallani, így Hattori nyugodtan kezdi el mondandóját. – Tehát egy hölgy keresi, azt sajna nem mondta el, hogy milyen ügyben, hiába is kérdeztem. Csak annyit mondott, hogy hívjam fel önt és mondjam meg magának, hogy „Múzsa nélkül az alkotásaid, csak dalamok egymásra halmozva." ennyiből tudni fogja – magyarázza kissé talán még mindig feszülten, de az is lehet, hogy csak veszélyezi a helyzet.

Ahogy agyam feldolgozza az elhangzottakat egyből megtalál a korábban gondolt gyomorideg, csak most érzem is. Biztos, hogy nem ő az, ki van zárva, az apja temetésén se jelent meg. A bátyját meg hiába kérdeztem volna hollétéről, meg ugyan miért is érdeklődtem volna után. De biztosra kell mennem, hogy az idegesség megszűnjön.