Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)

17. Fejezet Légy az én...! 5/1

Sziasztok! Nehezen, de meghoztam a következő fejezetet. Nem volt egyszerű megírni, a szakdolgozatom és az egyetem sok időmet veszi el, de itt vagyok, újra egy hosszú fejezettel. Remélem tetszeni fog nektek, ahogy a fent látható montázsok is, amiket csináltam. Jó olvasást!

"Amire szükség van, az az, hogy legyen az ember életében valaki, akire annyira lehet számítani, hogy magától értetődőnek vesszük a létezését."

Fredrik Backman

Amika szemszöge:

Az igazgatói incidens óta lassan eltelt két hét, a hétvégi meccseket természetesen megnyertük. Az új edzéstervnek, valamint az új stratégiáknak köszönhetően olyan volt, mintha a fiúk egyszer se vesztettek volna, egy szóval taroltak. Az elfuserált kis csapat is egész jól teljesít edzéseken, legalábbis akkor mikor rám hallgatnak. Szóval mondhatnám azt, hogy minden tökéletes, a párosmunkáink is egész jól állnak Dinkával. Így tényleg nem lenne okom panaszkodni, de az otthoni dolgok alakulása, egyáltalán nem alakulnak jól. Sőt egyre szarabb, apám nem írat ki a suliból, és magántanuló se leszek újból, nem, ezek helyet sokkal idegesítőbb dolgot talált ki. Nem mehetek egyedül sehova se, pontosabban ő visz suliba, és értem is jön, mint valami kisgyermekért. Szeretem őt, és azt is, hogy időt tölt velem, de könyörgőm, ne így tegye már! Egyszerűen idegesít, ahogy a többi agyhalott iskolatársam is.

- Hé, Hercegnőm! Itt vagyunk – szólít meg az emlegetett. Hangosan sóhajtok, közben az épület felé nézek, ahol olyan identitások vannak, akiknek agysejtjeik szintje roppant alacsony, persze tisztelet a kivételnek.

- Apa, nem kell ezt csinálni! Egyedül is el tudok menni a suliba, és haza is tudok menni. Nem kell nekem díszkíséret! Tizenhét leszek, tizenegy évesen egyedül mentem suliba Los Angelesben – próbálkozom újra, már napok óta ez megy. Persze ő minden indokomra nemet mond, és utána az egészet úgy állítja be, hogy az én érdekemet szolgálja, francokat szolgálja!

- Kicsikém, ezt már megbeszéltük! Abban az iskolában senki se bántott, meg ott volt a bátyád veled. Így tudom, hogy semmi bajod nem lesz, ha hozlak-viszlek, szóval erről nem akarok több ellenkezést hallani!

- Mert ott is levegőnek néztek, és csak a bátyám létezett – motyogom magamnak. Közben észreveszem Momo-chant és Dinkát, ahogy a kapu felé sétálnak, már megint együtt jöttek.

- Ó, hogy ez eddig nem jutott eszembe! – kiáltok fel, amire a mellettem ülő személyi sofőrömet játszó apám összerezzen.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezi értetlenül. Önelégülten apám felé fordulok teljesen, erre nem mondhat nemet nekem.

- Ez a reggel volt az utolsó, hogy elhoztál apa, majd Daikival hazamegyek. Nagyon szívesen játssza ő a lovagomat és kísérget, hogy ne neked kelljen! Amúgy is kedveled, és így a megbeszélésekről, meg a próbákról se kell eljönnöd. De most már megyek, te elkésel, engem meg itt hagy a csoda duóm. Szeretlek. Szia! – hadarom el, olyan gyorsan, hogy esélye se legyen ellenem vitáznia. Lenyomom a kilincset, és már szállok is ki az autóból a sulis táskámmal.

- Várj már, az Istenit te lány! – szól utánam, de hiába, elegem volt ebből.

- Vezess óvatosan! – szólók még hátra, ahogy a kocsiajtót magam után csukom, és máris rohanni kezdek, a barátaim után. Barátaim? Végülis, valami olyasmik.

- Amika! – kiált még utánam.

- Momo-chan! Aomine! – kiabálok, amivel az udvaron lézengő diákok figyelmét is magamra vonzom, meg persze a két jó madárét is. Mind a ketten megállnak, és hátra fordulnak felém, én pedig meg sem állok, míg konkrétan neki ütközöm Dinkának teljes sebességgel.