Sziasztok! Nehezen, de meghoztam a következő fejezetet. Nem volt egyszerű megírni, a szakdolgozatom és az egyetem sok időmet veszi el, de itt vagyok, újra egy hosszú fejezettel. Remélem tetszeni fog nektek, ahogy a fent látható montázsok is, amiket csináltam. Jó olvasást!
"Amire szükség van, az az, hogy legyen az ember életében valaki, akire annyira lehet számítani, hogy magától értetődőnek vesszük a létezését."
Fredrik Backman
Amika szemszöge:
Az igazgatói incidens óta lassan eltelt két hét, a hétvégi meccseket természetesen megnyertük. Az új edzéstervnek, valamint az új stratégiáknak köszönhetően olyan volt, mintha a fiúk egyszer se vesztettek volna, egy szóval taroltak. Az elfuserált kis csapat is egész jól teljesít edzéseken, legalábbis akkor mikor rám hallgatnak. Szóval mondhatnám azt, hogy minden tökéletes, a párosmunkáink is egész jól állnak Dinkával. Így tényleg nem lenne okom panaszkodni, de az otthoni dolgok alakulása, egyáltalán nem alakulnak jól. Sőt egyre szarabb, apám nem írat ki a suliból, és magántanuló se leszek újból, nem, ezek helyet sokkal idegesítőbb dolgot talált ki. Nem mehetek egyedül sehova se, pontosabban ő visz suliba, és értem is jön, mint valami kisgyermekért. Szeretem őt, és azt is, hogy időt tölt velem, de könyörgőm, ne így tegye már! Egyszerűen idegesít, ahogy a többi agyhalott iskolatársam is.
- Hé, Hercegnőm! Itt vagyunk – szólít meg az emlegetett. Hangosan sóhajtok, közben az épület felé nézek, ahol olyan identitások vannak, akiknek agysejtjeik szintje roppant alacsony, persze tisztelet a kivételnek.
- Apa, nem kell ezt csinálni! Egyedül is el tudok menni a suliba, és haza is tudok menni. Nem kell nekem díszkíséret! Tizenhét leszek, tizenegy évesen egyedül mentem suliba Los Angelesben – próbálkozom újra, már napok óta ez megy. Persze ő minden indokomra nemet mond, és utána az egészet úgy állítja be, hogy az én érdekemet szolgálja, francokat szolgálja!
- Kicsikém, ezt már megbeszéltük! Abban az iskolában senki se bántott, meg ott volt a bátyád veled. Így tudom, hogy semmi bajod nem lesz, ha hozlak-viszlek, szóval erről nem akarok több ellenkezést hallani!
- Mert ott is levegőnek néztek, és csak a bátyám létezett – motyogom magamnak. Közben észreveszem Momo-chant és Dinkát, ahogy a kapu felé sétálnak, már megint együtt jöttek.
- Ó, hogy ez eddig nem jutott eszembe! – kiáltok fel, amire a mellettem ülő személyi sofőrömet játszó apám összerezzen.
- Mégis miről beszélsz? – kérdezi értetlenül. Önelégülten apám felé fordulok teljesen, erre nem mondhat nemet nekem.
- Ez a reggel volt az utolsó, hogy elhoztál apa, majd Daikival hazamegyek. Nagyon szívesen játssza ő a lovagomat és kísérget, hogy ne neked kelljen! Amúgy is kedveled, és így a megbeszélésekről, meg a próbákról se kell eljönnöd. De most már megyek, te elkésel, engem meg itt hagy a csoda duóm. Szeretlek. Szia! – hadarom el, olyan gyorsan, hogy esélye se legyen ellenem vitáznia. Lenyomom a kilincset, és már szállok is ki az autóból a sulis táskámmal.
- Várj már, az Istenit te lány! – szól utánam, de hiába, elegem volt ebből.
- Vezess óvatosan! – szólók még hátra, ahogy a kocsiajtót magam után csukom, és máris rohanni kezdek, a barátaim után. Barátaim? Végülis, valami olyasmik.
- Amika! – kiált még utánam.
- Momo-chan! Aomine! – kiabálok, amivel az udvaron lézengő diákok figyelmét is magamra vonzom, meg persze a két jó madárét is. Mind a ketten megállnak, és hátra fordulnak felém, én pedig meg sem állok, míg konkrétan neki ütközöm Dinkának teljes sebességgel.
KAMU SEDANG MEMBACA
Csodák márpedig nincsenek (KNB fanfic)
Fiksi PenggemarA Csodák generációjának volt tagjaként, olyan kivételek értek, amik még jobban felemeltek a piedesztálra. Hírnév, elismerések hada, erős iskolák versenyeztek érted, ellenségeidben összetört álmokat hagytál, Te, aki még a legjobbak között is ásznak s...